Az emberek többsége nem magától a haláltól fél leginkább, hanem attól a szenvedéstől, amely a haldoklás folyamatával jár. Bár a betegek gyakran nehezen beszélnek félelmeikről, kutatások kimutatták, hogy sokan a fájdalomtól, a fulladástól vagy a kiszolgáltatottságtól rettegnek leginkább. A fájdalomcsillapításban elért orvosi fejlődés ellenére – például a morfinszármazékok megfelelő alkalmazása esetén – a szenvedés nem csak testi okokra vezethető vissza. A szorongás, magány, a hátramaradó családtagokért való aggódás, valamint az életmérleg elkészítésekor fellépő lelkiismeret-furdalások és az ismeretlentől való félelem mind-mind növelhetik a beteg által megélt szenvedést.

A haldokló beteg közérzetét és hangulatát tovább ronthatja, ha úgy érzi, hogy teher a környezete számára, és szenvedése értelmetlen. A kór előrehaladása, az emberi kapcsolatok meggyengülése, valamint a családon belüli izoláció gyakran reményvesztettséget és depressziót idéz elő. Ilyen helyzetben a beteg válaszút elé kerül: letagadja fájdalmát és szorongását, vagy elfogadja állapotának visszafordíthatatlan hanyatlását, és készülődik a halálra.

A haldoklás folyamata, amelyet Elisabeth Kübler-Ross veszteségfázisokként írt le, a beteg érzelmi hullámzásait tükrözi: a betegség tagadása, a harag, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás fázisainak keveredése jellemző. A betegek többsége ezen érzelmi fázisok között ingadozik, ami érzelmi hullámzáshoz vezet. Ebben az időszakban a támogatás kulcsfontosságú, hiszen a beteg érzelmi állapotainak elfogadása és kezelése segíthet a belső béke elérésében.

Az érzelmi megbékélés egyik fontos lépése a bocsánatkérés és a megbocsátás képessége. A beteg számára fontos, hogy lezárhassa azokat a kapcsolatokat, amelyekben még „elszámolnivalója” van. A hozzátartozóknak segíteniük kell a beteget abban, hogy találkozzon ezekkel az emberekkel, vagy írásban rendezze gondolatait. Az élet végének közeledtével a belső béke elnyerése érdekében érdemes elvégezni az életmérleg elkészítését: mi volt jó, mi volt rossz az életben, és mit szeretnénk megosztani másokkal.

A haldokló mellett töltött idő nem csak a fizikai gondozásról szól. A beteg számára a legfontosabb a jelenlét, a biztonságérzet megadása: „veled vagyok, nem hagylak magadra”. A haldokló gyakran a közeli hozzátartozó jelenlétére vágyik, még ha beszélgetni már nem is tud, a figyelem, a megnyugtatás, egy kézszorítás is elegendő lehet számára.

A családtagok számára a haldokló gondozása nagy terhet jelent. A veszteség megélésével járó érzelmi viharok, a kommunikációs nehézségek és a lelkiismeret-furdalás gyakori jelenségek. Az ápolás fizikai és pszichés terhei, valamint a halál közeledtének szorongása csak professzionális segítséggel enyhíthetőek. Az otthoni ápolás lehetősége ugyanakkor sokak számára biztosítja azt a nyugalmat és biztonságot, amelyre a haldoklónak a legnagyobb szüksége van.