Freud a 19. század végén arról álmodozott, hogy egyszer pontosan megérthetjük, mi zajlik az elmében, és hogyan tükröződik mindez az agy működésében. Egész elméletében ott húzódott a neurobiológiai érdeklődés: topológiai és strukturális megközelítései arról tanúskodnak, hogy a lelki jelenségeket is igyekezett valamiképp az agy működéséhez kötni. Abban a korban azonban a kutatások főleg a posztmortem vizsgálatokra és az agy strukturális károsodásából levont következtetésekre támaszkodtak. Gondoljunk csak Wernicke és Kleist munkáira, akik egy-egy szellemi (mentális) zavar esetén részletesen keresték az adott tünet mögött meghúzódó agyi terület sérülését.

A 20. század folyamán viszont egyre inkább előtérbe került a pszichológiai és szociális szemlélet. A pszichiátria mintha hosszú időre „elfelejtette volna” az agyat: a hangsúly áttevődött a lelki folyamatokra, a környezet és a személyiségfejlődés szerepére. Ez nem meglepő, hiszen Freud után kialakult számos pszichoanalitikus és dinamikus iskola, majd a behaviorizmus, később a humanisztikus és kognitív megközelítések is sokat tettek azért, hogy a „lélek” kerüljön reflektorfénybe.

A 20. század utolsó harmadában azonban dramatikus változások történtek. A molekuláris genetika, a biokémia és a korszerű képalkotó eljárások (CT, MRI, PET) fejlődése ismét visszahelyezte az agyat a középpontba. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) már az évezred utolsó évtizedét is az „Agy évtizedének” nyilvánította, ami lendületet adott a neuropszichiátriai kutatásoknak világszerte. A 2023-as és 2024-es kutatási eredmények azt mutatják, hogy már valós idejű felvételeken láthatóvá tehetők bizonyos gondolati és érzelmi folyamatok, így a régi vita – „biológiai vagy szociálpszichiátria?” – egyre inkább okafogyottá válik.

A bio-pszicho-szociális modell és az evolúciós szemlélet

Ma általánosan elfogadott nézőpont, hogy a mentális betegségek megértéséhez három fő pillér kölcsönhatását kell figyelembe vennünk: a biológiai, a pszichológiai és a szociális tényezőket. Ezt hívjuk bio-pszicho-szociális modellnek. A genetikai adottságok döntő befolyást gyakorolnak az agyi folyamatokra (például a neurotranszmitterek működésére), de ugyanilyen fontos a családi, kulturális és társadalmi háttér, valamint a személy egyéni megélései, tapasztalatai és megküzdési módszerei.

„Az agyműködés egésze szociális konstrukció – állítja Eisenberg (1995). Ez azt jelenti, hogy hiába biológiai szerv az agy, működését átszövik a társas és kulturális kölcsönhatások is.”

A 21. századi kutatásokhoz kapcsolódva egyre nagyobb hangsúlyt kap az evolúciós szemlélet, amely arra keresi a választ, hogyan alakultak ki bizonyos viselkedésminták vagy kognitív stratégiák az emberi faj fejlődése során. Ebből a nézőpontból nézve még a pszichiátriai kórképek bizonyos sajátosságai is értelmezhetők „fejlődési variációként”, ahol a genetikai hajlam (például a depresszióra vagy a szorongásra) interakcióba lép a környezeti hatásokkal, és csak meghatározott körülmények között vezet betegséghez.

Vulnerabilitás és a „sérülékenységi” koncepció

A kóros és a nem kóros állapotok között gyakran nehéz éles határt húzni. Bár valamennyi embernek ingadozhat a hangulata, a súlyos depresszió már minőségi különbségként jelenik meg a hétköznapi szomorúsághoz képest. Mégis, a kutatások (2023-ból is) rámutatnak, hogy már jóval a klinikai tünetek megjelenése előtt láthatóak olyan finom működésbeli különbségek (például gondolkodási stílus, érzelmi reaktivitás vagy biológiai markerek), amelyek „sérülékenységre” (vulnerabilitásra) utalnak. Ebből született a vulnerabilitás-stressz modell, mely szerint egy öröklött vagy korai környezeti okokból kialakult sérülékenység esetében kevesebb stressz is elég ahhoz, hogy a személy beteggé váljon.

• Klinikai példa: A szkizofrénia esetében kimutatható, hogy egyeseknél kora gyermekkoruktól megfigyelhetőek finom koordinációs vagy gondolkodásbeli eltérések, amelyek feltehetően a későbbi szkizofrén epizód „előhírnökei”.
• Elméleti kiegészítés: A bio-pszicho-szociális modell értelmében önmagában egy genetikai „hajlam” nem vezet automatikusan szkizofréniához; általában környezeti stresszorok (például családi konfliktus, iskolai vagy munkahelyi trauma) is hozzájárulnak a zavar kialakulásához.

A pszichiátriai zavarok „háttere”

Arról a legtöbb szakember egyetért, hogy a pszichiátriai betegségek soktényezős jelenségek. Ritkán beszélhetünk egyetlen, mindenható „ok”-ról. Ehelyett többnyire faktorok összjátékáról van szó: genetikai hajlamok, biokémiai eltérések, gyermekkori és aktuális stresszhelyzetek, társas kapcsolatok, kulturális elvárások, stb.

„A hangulatzavarok vagy a személyiségzavarok esetében kifejezetten gyakori, hogy valaha gyanúsnak tartott ’oki tényezőkről’ utóbb kiderül, csak kísérőjelenségek, és nem is feltétlenül váltják ki a megbetegedést. Egyszerre vannak jelen, de nem biztos, hogy ok-okozati láncban állnak.”

A 19. században a degenerációs elmélet hódított (egyik formája szerint az „elmebetegek” öröklötten rossz idegrendszert hordoznak), a 20. század elején inkább a pszichodinamikus felfogás (Freud és követői) került előtérbe, később a szociálpszichiátriai megközelítés vált hangsúlyossá. Manapság az agykutatás és a molekuláris genetika fénykorában neurobiológiai és evolúciós magyarázatok kaptak nagy teret, miközben a szociális és pszichológiai tényezők sem veszítettek jelentőségükből.

Antipszichiátria kontra biológiai redukcionizmus

A nézetek sokszínűségét tovább tarkítja az antipszichiátria mozgalom: a legismertebb képviselő Thomas Szasz, aki szerint a pszichiátriai betegségek valójában nem „betegségek”, hanem a társadalmi szabályok és kategóriák termékei, a „másság megbélyegzése”. Ezzel szemben a biológiai redukcionizmus azt vallja, hogy minden pszichés zavar végső soron az agy működési rendellenességéből fakad, és ha eléggé előrehalad a neurobiológia, akkor mindenre lesz biológiai magyarázat.

Napjainkban egyre többen hangoztatják, hogy nincs értelme kizárólagos elméletekben gondolkodni. A pszichiátria – mint a bio-pszicho-szociális modell egyik legkomplexebb alkalmazási területe – multidiszciplináris megközelítést kíván. Ez azt jelenti, hogy:

• A biológiai tényezőket (genetikai hajlam, neurotranszmitterek, agyi eltérések) nem lehet figyelmen kívül hagyni.
• A pszichológiai tényezők (élmények, kapcsolati minták, megküzdési stratégiák) alapvető szerepet kapnak.
• A szociális kontextus (család, kultúra, társadalmi környezet) kulcsfontosságú – gondoljunk csak a szegénység, a kirekesztettség, a munkahelyi stressz vagy a háborús helyzetek lelki hatásaira.

Konklúzió: a 21. század integratív pszichiátriája

Lezárásként elmondható, hogy Freud álmának egy része beteljesedni látszik, hiszen a modern agykutatás és a genetika már olyan finom folyamatokat is láthatóvá tesz, amelyekről száz éve csak spekulálni lehetett. Ugyanakkor a 20. századi nagy elméleti iskolák (pszichodinamikus, szociálpszichiátriai, kognitív) továbbra is relevánsak és fontosak. A vulnerabilitás-stressz modell az ép és a kóros közötti átmenetre hívja fel a figyelmet: inkább a sérülékenység és a környezeti hatások együttesen döntik el, hogy mikor válik valaki valóban beteggé.

„A kutatások (2023–2024) egyaránt megerősítik, hogy sem a kizárólagos biológiai magyarázatok, sem a tisztán pszichoszociális megközelítések nem elegendőek. Az igazság a többoldalú, integratív szemléletben keresendő.”

Így a 21. században a pszichiátria egyszerre épít a legkorszerűbb képalkotó eljárásokra, genetikai felfedezésekre, pszichoterápiás technikákra, valamint a társadalomtudományok és a szociálpszichiátria eredményeire. Valójában az agy működése sem érthető a kultúra és a társas kapcsolatok ismerete nélkül, és fordítva: a legemberibb, leglelki folyamataink is biológiai talajon nyugszanak. Ez a bio-pszicho-szociális (kiegészítve az evolúciós) szemlélet mutat utat a jövő felé, ahol nem is annyira a „betegség okai”, sokkal inkább a soktényezős „háttere” rajzolódik ki előttünk.