A szerelem metamorfózisai a történelemben és kultúrákban

A szerelem fogalma az emberi történelem során folyamatos átalakuláson ment keresztül. Minden kor és kultúra saját értelmezéssel, metaforával és normával ruházta fel a szerelem érzését. Kezdetben a párkapcsolatokban a túlélés és a közösségi érdek dominált, és a romantikus érzelmek háttérben maradtak . Ahogy azonban civilizációink fejlődtek, a szerelem egyre összetettebbé vált: a biológiai ösztönök mellett kulturális eszmék, vallási tanítások és irodalmi ideálok formálták át e sokarcú jelenséget . Az alábbiakban végigkalauzoljuk az olvasót a szerelem fogalmának történeti utazásán – az ókori mítoszok vad szenvedélyétől a plátói eszményekig, a lovagi hűség idealizmusától a romantika lázadásáig, egészen a tudományos kor demisztifikáló elemzéseiig, valamint párhuzamos pillantást vetünk az Indiától Japánig terjedő keleti tradíciókra is.

Ókori Mediterráneum – a szenvedély isteni káosza

Az ókori Mediterráneum kultúráiban – például a görögöknél és a közel-keleti civilizációkban – a szerelem elsősorban nyers, elementáris szenvedélyként jelent meg. A mitológiák tanúsága szerint a szerelmet istenek personifikálták, akiknek beavatkozása gyakran káoszt és konfliktust hozott az emberek világába. Gondoljunk csak Aphroditére, a görög szerelemistennőre, aki nem csupán a szépség és vágy megtestesítője volt, hanem számos viszály és politikai intrika forrása is . A trójai háború legendája is egy szerelmi háromszögből, Parisz és Heléna végzetes vonzalmából bontakozott ki, jelezve, hogy a szerelem az ókortól fogva veszélyes, fegyelmezhetetlen erőnek számított.

A domináns metaforák ebben a korban a “vakszerelem” nyilai és a “őrület” voltak. A szerelmes embert mintegy megigézte Érosz nyila – az érzelem külső, isteni erőként hatolt belé, és eszét vette. Szapphó, a görög költőnő például “édes-bizsergető mámorhoz” hasonlította a szerelmet, ami megrendíti a testet-lelket. A szerelmes állapotot gyakorta tekintették isteni őrületnek: Platón is utalt rá, hogy a szerelem egy fajtája “theia mania”, vagyis megszállottság, amelyet az istenek küldenek az emberre. Ennek az volt az üzenete, hogy a szerelem – bár isteni eredetű – irracionális és kiszámíthatatlan; nem tartotta tiszteletben a társadalmi rendet sem, hiszen Aphrodité “a házasságra sincs tekintettel, csak azzal törődik, hogy a férfi és a nő egymáséi legyenek” .

A társadalmi szerep: Az ókori Mediterráneumban a házasságot elsősorban gazdasági és dinasztikus célok vezérelték, a szerelem pedig gyakran ezeknek alárendelten vagy azon kívül létezett. Az egyéni érzelmek a párkapcsolatokban másodlagosnak számítottak. A házasság a vagyon és vérvonal biztosítását szolgálta, míg a szenvedélyes szerelmet az irodalom és a mítoszok világa “éltette ki”. Az ókori görög férfiak például gyakran nem a feleségüknél kerestek romantikus-intellektuális társaságot, hanem hetéráknál, művelt kurtizánoknál . A nők esetében a hűtlenséget szigorúan büntették (Mezopotámiában akár halállal is ), jelezve, hogy a női szerelmi “kilengés” a közösségi rend elleni bűnnek számított. Összességében a szerelem ebben a korban a rendbomlasztás potenciális forrása volt: édes bűn és isteni áldás egyszerre, amely hatalmas örömöket és tragédiákat hozott az emberek életébe.

Árnyoldalai: A szerelem ókori felfogásában ott rejlett a félelem a kontrollvesztéstől. Mivel isteni eredetű “őrületként” fogták fel, az embert sebezhetővé tette a szenvedéllyel szemben. Számos mítosz és tragédia int példával: Médeia féktelen szerelmi féltékenységében gyermekeit is megöli; Phaedra az istennő sújtotta vágy miatt saját és mostohafia életét is tönkreteszi. A szerelmesek így gyakran váltak a sors (vagy az istenek) játékszerévé. A szerelem árnyoldala tehát a pusztító véglet, a családot és közösséget fenyegető káosz volt – nem véletlen, hogy a bölcsek óva intettek az észt elhomályosító szenvedélytől.

A platóni fordulat – a transzcendens idea felfedezése

Az i. e. 4. században, a klasszikus görög filozófia csúcsán Plátón új dimenziót adott a szerelem értelmezésének. Az addigi földi és többnyire érzéki felfogással szemben megjelent a “platóni szerelem” eszméje, amely metaforikus létraként szolgált az emberi lélek számára, hogy az érzékektől elrugaszkodva feljebb, a transzcendens világ felé emelkedjen. Plátón híres művében, a Lakoma (Symposion) című dialógusban Szókratész és más vendégek beszédeiből bontakozik ki az a gondolat, miszerint az igaz szerelem nem merül ki a testi vágyban. Egy Szókratésznek tulajdonított tan például a Szépség létrájáról szól: a szerelmes először egy konkrét test szépségét csodálja, majd fokozatosan ráébred a szépség általánosabb formáira, végül pedig eljut a Szép eszméjének szemléléséhez – ez már maga a tiszta, örökkévaló idea . Itt a szerelem célja nem a fizikai egyesülés, hanem a lélek nemesbítése és a bölcsesség megszerzése.

Domináns metafora: A platóni gondolkodásban a szerelem szárnyakat adó erőként vagy felfelé vezető lépcsőfokok soraként jelenik meg. Plátón másik dialógusában, a Phaidrosz-ban a lélek szárnyas szekeréhez hasonlítja az emberi természetet, melyet az égi szerelmélmény táplál: a földi szépség látványa emlékezteti a lelket az igaz, örök Szépségre, és szárnyra kelti azt. A plátói fordulat lényege, hogy a szerelem transzcendens irányt kapott: a fizikai vonzalmat alárendelte egy magasabb, isteni szépség és jóság iránti vágyakozásnak.

A szerelem értelmezése és társadalmi szerepe: Plátón eszméin keresztül a szerelem először nyert filozófiai rangot és morális tartalmat. A valódi (plátói értelemben vett) szerelem már nem csupán egyéni érzés vagy káprázat, hanem a lélek fejlődésének motorja – egyfajta tanítómester, amely az embert erényre ösztönzi. Ez a felfogás persze erősen elit jellegű volt: a platóni szerelem eszményét leginkább művelt filozófusok és tanítványaik gyakorolhatták (ahogy azt Platón és tanítványa, Arisztotelész férfibarátságai, illetve a görög esztétizáló szerelmi költészet is mutatja). A mindennapi görög társadalomban ettől még nem a platóni idea határozta meg a házasságokat – de az értelmiség és később a keresztény gondolkodók körében döntő hatása lett annak, hogy a szerelemről lehet így, elvont és spirituális kategóriákban is gondolkodni.

Árnyoldal: A platóni szerelem eszménye bár felemelő, rejt magában bizonyos ellentmondásokat. Azáltal, hogy lebecsüli a testi, érzéki vonzalmat (mint “alacsonyabb rendűt”), a valóságos emberi intimitást könnyen másodrangúnak ítéli. Az eszményített szerelem hajszolása szélsőséges esetben valóságtagadáshoz vezethet: a valódi emberi kapcsolatok kiüresednek az idea árnyékában. Erre utalt már Plátón kortársa, Arisztophanész is egy görbe tükörben: a Lakoma-ban előadott mítoszában – mely szerint az ember eredetileg kettéhasított lény, aki élete párját keresi – arra figyelmeztet, hogy a szerelem talán mégis “hiány” és beteljesíthetetlen vágy marad, hisz sosem találjuk meg a tökéletes egységet önmagunkkal. E kritika ellenére a platóni fordulat öröksége máig hat: a szerelem fogalmában azóta is ott vibrál a transzcendens, kereső elem, az a hit, hogy a szerelmen keresztül valami többet, örökebbet érinthetünk meg.

Római praktikum – szerződés, élvezet és a család szolgálata

A római kultúra – részben a hellén hatásokat átvéve, részben sajátosan gyakorlatias szellemét követve – a szerelmet józanabb, földhözragadtabb szemlélettel közelítette meg. Domináns metaforája a szerelemnek itt akár a “piac” vagy “szerződés” is lehetne: a házasságot a rómaiak elsősorban társadalmi szerződésnek tekintették, míg a szerelmi szenvedélyt sokszor különválasztották a családi élettől. A római család alapja a patria potestas (apai hatalom) és a családfői autoritás volt, a házasság pedig a vagyon és a politikai kapcsolatok igazgatását szolgálta. Ebbe a keretbe a romantikus szerelem ritkán fért bele elsődleges indokként.

A szerelem értelmezése: A római elit kultúrában kétpólusú felfogás uralkodott. Egyrészt ott volt a praktikus, társadalmi szerelemfelfogás: a római erkölcs (mos maiorum) a hű feleséget és családanyát idealizálta, a férfiaktól pedig elvárta, hogy családjuk jólétéről gondoskodjanak. Másrészt viszont a művészetben és a mindennapokban a rómaiak nem tagadták meg maguktól az érzéki élvezeteket. A híres latin költők – például Catullus vagy Ovidius – verseikben nyíltan vallottak szerelmi örömről és kínról: Catullus lírájában a szerelem egyszer vad szenvedély (“Gyűlölök és szeretek…”), másszor játékos csipkelődés; Ovidius pedig egyenesen Ars amatoria (A szerelem művészete) címmel írt “kézikönyvet” a csábítás trükkjeiről. Az ilyen művek mögött felsejlik a római szemlélet: a szerelem egyfajta ügyesség és stratégia kérdése is, amit tanulni lehet, s amely az élet élvezetes tartozéka – de nem feltétlenül azonos a házastársi kapcsolattal.

Társadalmi szerep: A római köztársaság és császárkor idején a szerelem kettős társadalmi státuszban volt. A hivatalos erkölcs a családanyát és a hűséges házastársat dícsérte; Augustus császár még törvényekkel is próbálta szabályozni a házasságokat és ösztönözni a gyermekvállalást (pl. büntette a házasságtól tartózkodó férfiakat és jutalmazta a sokgyermekeseket) . Mindez azt mutatja, hogy állami szinten a szerelemnek alárendelt, hasznosított szerepet szántak: a stabil házasságot a birodalom fundamentumának tekintették. Ugyanakkor a magánéletben a római társadalom meglehetősen toleráns volt a házasságon kívüli szerelmi viszonyokkal – legalábbis a férfiak számára. A tehetősebb polgárok és nemesek körében bevett gyakorlat volt a szeretőtartás; a bordélyházak és fürdőkultúra virágzott, jelezve, hogy a szerelem testi vonatkozásait nyíltan kezelték. A nők mozgástere jóval szűkebb volt: a hűtlen feleséget elítélték és törvényesen büntették, míg a férfiak kalandjait többnyire szemet hunyva fogadta a közvélemény . E kettős mérce is arra utal, hogy a szerelem a rómaiaknál hierarchikus keretben létezett: a család fennmaradása, a vérvonal tisztasága volt a cél, és ami ezt nem zavarta, annak (főleg ha férfiúi kiváltság volt) megvolt a maga helye.

Árnyoldal: A római praktikum árnyoldala a szerelem terén a kiüresedő intimitás és a morális válság lehetett. A császárkor végére például sok kortárs római író panaszkodik a házasság intézményének válságára: gyakorivá váltak a válások, a felső rétegekben a házasság sokszor formális lett, míg az érzelmeket kalandokban élték ki. A családon belüli szeretet hiánya és a társas magány érzése megjelenik a korabeli irodalomban. A túlzott pragmatizmus a szerelemben cinizmushoz vezetett: Seneca vagy Juvenalis műveiben már az erkölcsi dekadencia jeleként ítélik meg, hogy Rómában “minden eladó, még Vénusz is”. Vagyis a szerelmet fenyegette az a veszély, hogy pusztán élvezeti cikké vagy üzletté silányul, elveszítve bármiféle nemesebb jelentést. A másik oldalon pedig a merev társadalmi szabályok (pl. a nők elnyomása, a rangon aluli kapcsolatok tilalma) miatt sok őszinte érzelem fojtódhatott el – a szerelem itt lázadásként jelentkezett (gondoljunk Kleopátra és Marcus Antonius történetére, ahol a politikai és szerelmi szenvedély szembekerül a római normákkal). A római szerelemkép tehát egyszerre szenvedett a túlzott szabadosság és a túlzott merevség ellentmondásától.

Zsidó–keresztény hagyomány – a szentség és bűn kettőssége

A zsidó-keresztény kultúrkör alapvetően új irányt adott a szerelem felfogásának az antikvitáshoz képest. A Biblia, majd a keresztény egyház tanításai integrálták a szerelem fogalmát a vallásos világrendbe, egyszerre magasztosítva és szabályozva azt. Domináns metaforává vált a “szövetség” és “áldozat”: a szerelem itt Isten és ember közti kapcsolat mintájára nyeri el értelmét (gondoljunk az Ószövetség Énekek énekére, melyet hagyományosan Isten és választott népe közti szeretet allegóriájaként is magyaráznak). Az Újszövetség pedig azt hirdeti, hogy “Isten a szeretet”, illetve “nincs nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” – ezzel a önfeláldozó szeretet (agapé) eszménye került előtérbe.

A szerelem értelmezése: A keresztény gondolkodás kettéválasztotta az isteni, felebaráti szeretetet (agapé vagy caritas) és a testi szerelmet (eros). Előbbit erénynek tekintette – Isten szeretete és az emberek egymás iránti szeretete a hit központi parancsa lett –, utóbbit viszont gyanakvással szemlélte, mint a bűnbeeséshez és az ösztönökhöz kötődő erőt. A házasságot a keresztény hagyomány szentségnek nyilvánította, de hosszú ideig nem a romantikus boldogság kiteljesedéseként, hanem inkább a bűn megelőzésének és a gyermeknemzésnek alárendelt intézményként. Szent Pál leveleiben például azt tanácsolja: “jobb házasságban élni, mint égni (a vágytól)”, azaz a házasság szükséges engedmény a testi vágy kordában tartására. Az egyházatyák (pl. Szent Ágoston) a túlzott testi vonzalmat a lélekre nézve veszélyesnek tartották, és a szűzi tisztaság eszményét hirdették – innen ered a szerzetesi cölibátus, melyben a szerelmet teljes egészében Isten felé fordítják.

Ugyanakkor a keresztény hagyomány gazdag szerelmi metaforikát is kifejlesztett a spiritualitásban. A misztikus írók (pl. Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János) Isten iránti olthatatlan vágyakozásukat sokszor az érzéki szerelem nyelvén írták le. Jézust a “vőlegénynek”, a lelkeket “menyasszonynak” nevezték – ezzel az isteni szeretet transzcendens tapasztalatát emberi szerelemmel tették átélhetővé. A kereszténység tehát a szerelmet egyszerre emelte isteni szintre és fojtotta szabályok közé.

Társadalmi szerep: A középkori Európában a keresztény egyház normái uralták a párkapcsolatok kereteit. A házasság szentsége elvileg felértékelte a férfi-nő közti kapcsolatot, de inkább kötelezettségként, semmint érzelmi beteljesülésként. A házasság célja a családalapítás és a hit továbbadása volt; a szerelemnek külön önértéke nem nagyon volt az egyházi tanításban – sőt a házastársak közti túlzott “érzékiséget” is intették, hogy tartózkodjanak (pl. az egyházi előírások szabályozták, mely napokon és hogyan élhetnek házaséletet). Ezzel párhuzamosan a cölibátus és szüzesség kultusza a szerelem földi megélését sokak számára tiltott gyümölccsé tette. A kolostorokba vonult férfiak és nők Istennek “jegyezték el” magukat – a társadalom szemében ez magasabb rendű hivatás lett, mint a testi szerelemben élő házasélet.

Mindezen szigor ellenére az emberi természet persze utat tört magának: a középkori vallásos kultúra ismerte a megbocsátó, elfogadó szeretet értékét (gondoljunk a felebaráti szeretetszolgálatra, a kórházakat és árvaházakat fenntartó irgalmas rendekre – ezek mind a caritas jegyében működtek). A házastársi szeretet ideálja is lassan formálódott: a 12. századtól megjelenik az egyházi szónoklatokban a házastársak közti érzelmi kötődés fontossága, és a liturgiában is felbukkan a házastársi szeretet dicsérete. Így a társadalmi gyakorlatban a szerelem kezdett elfogadottabbá válni a házasságon belül is, bár hangsúlyozottan a rend és Isten törvényei által szabályozva.

Árnyoldal: A zsidó-keresztény szerelemfelfogás árnyoldala a bűntudatkeltés és elfojtás volt. Az, hogy a testi szerelmet eredendően gyanúsnak, bűnre hajlamosítónak bélyegezték, sok egyén életében okozott pszichés megterhelést: a természetes vágyait bűnnek érezte, önmegtagadásban élt, vagy épp titkos viszonyokba menekült. Gondoljunk Abelard és Héloïse híres esetére a 12. században: egy filozófus és tanítványa közti szenvedélyes szerelem, melyet a kor erkölcse súlyosan büntetett (Abelardot kasztrálták), s végül mindketten kolostorban végezték . Ez az eset is mutatja, hogy a szerelem a keresztény középkorban tiltott gyümölccsé is vált: a vallás által szentesített úttól (házasság és gyermeknemzés) eltérő szerelmi kapcsolat tragédiába torkollott. Az elfojtás másik oldala a képmutatás volt: hiába a szigorú normák, a papság soraiban is gyakoriak voltak a szeretőtartások, törvénytelen gyermekek (ami újabb bűntudathoz és intézményi korrupcióhoz vezetett). Még teológiai szinten is vita folyt arról, lehet-e “jó” az erosz: a 12-13. századi újplatonikus keresztény gondolkodók (pl. Guillaume de Lorris, aki A rózsaregény allegóriájában a szerelmet ábrázolta) próbálták összeegyeztetni a földi szerelmet a mennyei szerelemmel, de a hivatalos doktrína alapvetően a transzcendens vs. emberi törésvonalat fenntartotta: ami nem Istenért van, az mindig gyanús marad. Így a szerelem sokak szemében vagy szent dolog (ha Istenre irányul), vagy veszélyes kísértés (ha emberre irányul) maradt – s ez a kettősség a nyugati kultúrában mély nyomokat hagyott.

Arab–perzsa szúfi irodalom – az isteni szerelmi extázis

A középkor folyamán, a keresztény Európával párhuzamosan, az iszlám civilizációban is kivirágzott egy sajátos szerelmi eszmény: a szúfi misztika szerelem-kultusza. A 9–13. század között különösen az arab és perzsa nyelvű irodalomban jelent meg erőteljesen az a gondolat, hogy a legmélyebb emberi szerelem valójában Istenhez vonz. A szúfi költők és bölcsek a “szív útján” keresték az igazságot, és úgy vélték, a szerelem a legbiztosabb út a transzcendens megtapasztalásához.

Domináns metafora: A szúfi irodalom tele van az ittasulás, tűz és őrület metaforáival. A szerelmes szúfi dervis olyan, mint a borától megrészegült: a hétköznapi józanságát elveszíti, mert magába itta az isteni jelenlét borát. Rúmi, a híres perzsa szúfi költő, egyik versében arra bíztatja az olvasót, hogy “légy részeg szerelemmel” – de nem földi bor mámorát érti ezalatt, hanem Isten szeretetének eksztázisát. A szúfi költők gyakran a vágyakozás, az égő tűz vagy a mámor képével írják le a lelki szerelmet, ezzel érzékeltetve annak mindent elemésztő voltát és eksztatikus hatását . Gyakori motívum a szerelmi halál: “meghalni” a szerelemben annyi, mint meghaladni a hétköznapi ént, és eggyé válni a Szeretett Lényeggel.

A szerelem értelmezése: A szúfi felfogásban a metaforikus szerelem (’ishq-e majázi) – tehát a két ember közti szerelem – csak előkép, árnyék. Arra való, hogy az ember megtanulja általa, milyen az igazi vágyakozás és odaadás, majd ezt az érzést Isten felé fordítsa. A valódi szerelem (’ishq-e haqíqi) egyedül Isten iránt lobbanhat fel, és ez a láng perzseli ki a lélekből az önzést, az “én” hamis illúzióit . A szerelmes szúfi célja a fana’, vagyis az önnön ego “megsemmisítése” Istenben, hogy aztán baqa’-ban, az örökkévaló létben folytatódjék – immár különálló én nélkül, eggyé olvadva a Szeretettel . Mindez nagyon költői nyelven jelent meg: Layla és Majnún legendája például – egy beduin eredetű szerelmi történet – a szúfi interpretációban úgy él, mint az emberi lélek (Majnún, az “Őrült”) és Isten (Layla, a “Éjszaka”, a rejtőzködő Szeretett) közti viszony allegóriája. Majnún annyira szerelmes Laylába, hogy beleőrül és elvonul a pusztába – így az emberi lélek is őrült lesz a világ szemében, ha egyszer megpillantotta Isten igazi arcát, és már semmi mást nem képes szeretni.

Társadalmi szerep: A szúfi szerelmi ideál hivatalosan sosem vált az iszlám ortodoxia tanításává, de a középkori iszlám világban a szúfi rendek és mesterek révén széles körben hatott a kultúrára. A perzsa, török, urdu irodalomban máig a legnagyobb klasszikus költők (Rúmi, Háfiz, Jámí stb.) mind szúfi misztikusok voltak, akiknek verseit idézetként használják a mindennapokban is. Így a szerelem szúfi felfogása – miszerint a legfőbb cél az Isteni Szeretettel való egyesülés – beivódott e népek gondolkodásába. Ugyanakkor a szúfik gyakran konfliktusba kerültek a vallási és világi hatóságokkal. A szerelem árnyoldala itt a lázadó, eretnek elem volt: a szúfi, aki azt állította “Isten barátja” (wali) vagy egyenesen “Én vagyok az Igazság” (mint al-Halláj, akit ezért kivégeztek), szembekerült az ortodox hittudósokkal, akik szerint az ember és Isten közt áthidalhatatlan a távolság. Sok szúfi mestert üldöztek, tanaikat időnként eretnekségnek minősítették. A világi szemszögből pedig a szúfi szerelmes olykor őrült csavargóként jelent meg (mint a qalandarok – vándorló szent bolondok), aki fittyet hány a társadalmi kötelezettségekre, családot, vagyont otthagy a “szerelme” kedvéért . Ez a fajta szerelem a rend elleni lázadás formáját öltötte: a szúfi közösségek sokszor lazábban kezelték a törvény előírásait (pl. borfogyasztás a misztikus összejöveteleken, táncos eksztázis a prűdök botránkoztatására), mondván, aki Isten szerelmét ízlelte, azt már emberi törvények nem kötik. Mindez a misztikus költészet csodálatos alkotásaiban összegeződik: a szúfi szerelemfelfogás egyszerre a vallási mélység és a fennálló renddel szembeni (szelíd) lázadás emlékműve.

Középkori Európa – a lovagi szerelem és a távoli ideál

A 11–13. századi Európában, a feudalizmus és a keresztény világ keretei között, meglepő és jelentős új fejezet bontakozott ki a szerelem kultúrtörténetében: a lovagi szerelem (amour courtois) jelensége. Ez lényegében a feudális udvari kultúrából kinőtt irodalmi és viselkedésbeli minta, amely gyökeresen újradefiniálta a szerelmet az európai gondolkodásban. A lovagi szerelem ideálja szembe ment a kor hivatalos egyházi házasságfelfogásával, és egy addig tiltott területet – a házasságon kívüli, szenvedélyes vonzalmat – emelt félig-meddig elfogadottá, sőt magasztossá, legalábbis a művészet szintjén.

Domináns metafora: A lovagi szerelem nyelvezete a hűbéri hódolat és szolgálat metaforikáját kölcsönözte a szerelemnek. A középkori lovag számára a szerelmes viszony úgy jelent meg, mint egy vazallus viszonya a hűbérúrnőjéhez: a lovag esküt tesz, hűségesküvel kötelezi magát a választott hölgy szolgálatára, tetteit az ő dicsőségére hajtja végre. A hölgyet gyakran elérhetetlen úrnőként ábrázolták, akit a lovag csak messziről imádhat (“távolságszerelem” – amour de loin – ahogy a trubadúrköltészet nevezte). E távolság egyaránt lehet földrajzi (a lovag csatamezőn, a hölgy otthon a várban) és társadalmi (gyakran a hölgy magasabb rangú és/vagy férjes asszony). Ez a távolság adja a szerelem feszültségét és egyben nemességét: a beteljesületlenség teszi örökké tisztává és spirituálissá az érzést.

A szerelem értelmezése: A lovagi eszmény szerint a szerelem nem testi, hanem lelki-szellemi természetű vonzalom. A trubadúrok (Provence bards) dalai a 12. századtól azt zengték, hogy a szerelem “megnemesíti a szívet” – tehát erényesebbé, bátrabbá, udvariasabbá teszi a férfit. A nő ideálja ebben a kontextusban magasztos múzsa: gyakran hasonlítják angyalhoz vagy Szűz Máriához. A lovag számára a szerelmes vágyódás önmagában egyfajta vallásos élményhez közelít. Paradox módon a lovagi szerelem egyszerre erotikus és aszkétikus: erotikus, hisz mély vágy és szenvedély fűti, de aszkétikus is, mert a beteljesülés (testi egyesülés) általában tilos vagy elodázott, így a lovag önmegtartóztatásban, sóvár vágyakozásban “ég”. Egy középkori költő, Andreas Capellanus a De amore (A szerelemről) c. művében még szabályokba is foglalta a lovagi szerelem “törvényeit” – például azt, hogy a féltékenység kötelező eleme a szerelemnek, vagy hogy aki szerelmes, abban nem lakhat kapzsiság és alantasság. E “szerelemtörvénykönyv” játékos, de tükrözi a kor felfogását: a szerelemnek saját etikája és etikettje van, amely sokszor ellentétes a hivatalos erkölccsel.

Társadalmi szerep: Fontos látni, hogy a lovagi szerelem eredendően irodalmi fikcióként indult – a dél-francia trubadúrok dalai, a korai lovagregények (pl. Trisztán és Izolda története) teremtették meg. Ugyanakkor hatásukra a nemesi udvarokban valóban kialakult egy új viselkedési norma: az udvarlás kultúrája. Ez megengedte, hogy a férfi és nő – még ha nem is házasok – érzelmileg és szellemileg közeledjenek egymáshoz: verset írtak egymásnak, titkos jeleket váltottak a lovagi tornákon (a lovag kendőt hordott a sisakján a hölgytől), sőt a plátói keretek között még “viszonyt” is folytathattak. A lovagi szerelem így egyfajta szelepként is működött a merev házassági rendszerben: a nemesi családokban gyakran gyerekként eljegyzett, politikai okból egybekelt párok mellett a lovag és választott hölgye “második szerelmi élete” zajlott. Ez persze néha botrányhoz vezetett – hiszen tényleges házasságtörés is lett belőle nem ritkán. Ám a jelenség mégis széles körben elfogadott volt a maga ideálformájában, mert azt mondták: “a szerelem nem ismeri a házasság kötelékét”. A középkori ember így teremtett egy párhuzamos világot, ahol a szerelem az egyéni identitás kiteljesítése lett a közösségi, vallási normák ellenében.

Árnyoldal: A lovagi szerelem egyik árnyoldala éppen ebben a kettősségben rejlett: idealizálták ugyan a hölgyekhez való hű szolgálatot, de ez a valóságban gyakran képmutató viszonyokat jelentett. Hiszen a lovagi szerelem tipikusan illegitim kapcsolat volt – az irodalmi művekben is (pl. Lancelot és Guinevere szerelme Artúr király udvarában) ez a szerelem konfliktusba kerül a kötelességgel és végül áruláshoz, összeomláshoz vezet. A mindennapokban is sok tragédia forrása lehetett: a lebukott szerelmeseket megszégyenítés, száműzetés vagy akár halál is fenyegette. A másik árnyoldal a szerelem idealizálásából fakadt: a valós nőket sokszor elérhetetlen angyali piedesztálra emelték, ami valójában a nő alárendelésének új formája volt – hisz a hölgynek passzív szerep jutott, a férfi projektálta rá vágyait, ő pedig eszményként “funkcionált”. Ez az ideál egyszerre biztosította a nők tiszteletét és tartotta fenn társadalmi tehetetlenségüket (a lovagi költészetben a nő ritkán cselekszik, többnyire csak létezik, mint inspiráció). Visszatérő feszültség a lovagi szerelemben a távolság vs. közelség: a távoli imádat fennkölt, de kielégíthetetlen; ha viszont a távolságot áthidalják és beteljesül a szerelem, azzal mintha varázsát vesztené, sőt bűnbe is esik. Ez a paradoxon – hogy a szerelemnek lángolnia kell, de örökké beteljesületlen maradni, hogy erényes lehessen – hosszú távon a szerelem eszményének törékenységét mutatta meg.

Mindezek ellenére a lovagi szerelem óriási kulturális hatást hagyott maga után. Dante, Petrarca és a reneszánsz költők is mind a középkori trubadúreszmény örökösei voltak, és az európai irodalomban a romantikus szerelem kultusza innen eredeztethető. A lovagi szerelem volt az első nagy történelmi pillanat, amikor a szerelem lázadó eszmévé vált – szembeszállt vallással, társadalommal, hagyománnyal –, miközben egy új értékrendet is teremtett, ahol az egyén érzelmei felértékelődtek.

Reneszánsz és neoplatonizmus – az égi és földi szépség harmóniája

A reneszánsz (14–16. század) a szerelem fogalmának újabb újjászületését hozta el, részben a klasszikus (plátói) eszmék felelevenítése, részben a keresztény és lovagi hagyományok szintézise révén. Itáliában különösen erős volt a neoplatonista filozófia hatása, amely Marsilio Ficino és követői nyomán a platóni szerelmet igyekezett összeegyeztetni a keresztény világképpel. A reneszánsz kulcsmetaforája a szerelemre a “harmónia” és “tükör” volt: az elképzelés szerint a földi szépség a mennyei szépség tükörképe, és a szerelmes két lélek harmóniája visszatükrözi a kozmosz harmóniáját.

A szerelem értelmezése: A reneszánsz neoplatonizmus úgy tartotta, hogy a szépség és a szerelem Isten által rendelt eszközök arra, hogy az emberi lélek felemelkedjen. Ficino például azt írta, hogy amikor egy szép emberi arcot látunk és beleszeretünk, valójában Isten szépségének egy sugarába szerettünk bele – tehát a szerelem ismét egy lépcső a transzcendens felé. Ugyanakkor a reneszánsz ember nem vetette meg a földi örömöket sem: ebben az időszakban a szerelem test és lélek egységeként kezdett megjelenni. A művészetekben megfestették a meztelen Vénusz istennőt (Botticelli Vénusz születése), de egyszerre ábrázolták emberinek és isteninek. Petrarca szerelmes szonettjei Laurához tovább vitték a lovagias-plátói vonalat – a megközelíthetetlen nő imádását –, de már jóval személyesebb hangon, a belső érzelmi hullámzás introspektív feltárásával. A reneszánsz irodalom tele van idealizált szerelmespárokkal (pl. Rómeó és Júlia története is ebben a korban született, Shakespeare tollán), akik számára a szerelem egyszerre menny és pokol, földi gyönyör és végzet.

A neoplatonista gondolkodók gyakran használták a “szerelem lánca” metaforát: ez arra utalt, hogy az egész világegyetemet a szeretet láncolata köti össze, a legalacsonyabbtól a legmagasabb létezőkig. Az ember feladata pedig e lánc következő láncszeméhez kapcsolódni – előbb a földi szépséget szeretni, majd azon túl az isteni szépséget. Ez a gondolat különösen a reneszánsz udvari kultúrában volt népszerű: Itália fejedelmi udvaraiban szokásba jöttek a szellemes szerelmi viták, ahol a hölgyek és urak a plátói szerelem természetéről cseréltek eszmét (lásd Aldobrandini lakoma vagy Castiglione Udvaronc c. műve). E diskurzusban a testiség és lelki kapocs nem egymást kizáró ellentét többé, hanem egy kontinuum részei.

Társadalmi szerep: A reneszánsz idején a szerelem fokozatosan visszatért a házasság legitimitásába – legalábbis elvben. A reformáció és humanizmus hatására megjelent az eszmény, hogy a házasságban a felek társak és szerelmesek is legyenek, ne csupán szerződéses viszonyban éljenek. Persze a valóságban továbbra is domináltak az érdek-házasságok a felső körökben, de a kultúra hangütése megváltozott: szerelmi témájú regények, színdarabok születtek, amelyek azt sugallták, hogy a személyes boldogság fontos érték. A reneszánsz ember magát a személyiséget – az egyénit – állította a középpontba, és ezzel a szerelmet is mint az egyén önmegvalósításának egyik módját kezdte látni. Így a szerelem egyszerre lett központi művészeti téma (gondoljunk csak arra, hány reneszánsz festmény és irodalmi alkotás foglalkozik a szerelemmel), és a mindennapokban is egyre inkább elvárt érzelmi tartalom például egy udvarlásnál.

Árnyoldal: A reneszánsz szerelmi ideál árnyoldala a létrejövő feszültségekben mutatkozott meg. A középkori integrált világkép után a reneszánsz embere sokszor széthúzó értékekkel találta szemben magát: transzcendens vs. földi, vallás vs. élvezet, rend vs. lázadás. Egyfelől ott volt a vallásos örökség (mely a Test és Lélek ellentétét hangsúlyozta), másfelől a humanista gondolat (mely a harmóniát kereste ember és természet közt). A szerelmi kapcsolatokban ez gyakran belső drámát okozott: például a Shakespeare-tragédiákban (Othelló, Rómeó és Júlia) a szerelmes hősök a szenvedély hevében összeütközésbe kerülnek családdal, társadalommal vagy saját démonjaikkal, s a vége katasztrófa. Mintha a reneszánsz azt üzenné: a szerelem hatalmas eszmény, de még nem tudott teljesen gyökeret verni a földi realitásban. Eszményi vs. valóságos – ez a törésvonal feszítette a reneszánsz szerelmi képet, s a kettő sokszor tragikusan zárult össze.

Mindazonáltal a reneszánsz öröksége rendkívül pozitív abból a szempontból, hogy összebékítette az érzékiséget a szellemivel a szerelemben. Az emberi test szépsége többé nem volt szégyellnivaló, hanem Isten adományának tekintették; a szerelem testi beteljesülése – jóllehet házasságon kívül továbbra sem nézték jó szemmel – legalább a művészet szintjén elfogadást nyert, sőt ünnepelték. Ez a hozzáállás majd a következő korszakokban készíti elő, hogy a szerelem lehessen egyszerre erény és élvezet, nem kell választani a kettő közt.

Felvilágosodás és polgárosodás – az ész kihívása és a szív diadala

A 17–18. század, vagyis a felvilágosodás és a korai polgári átalakulás ideje, újra átrendezte a szerelem státuszát a társadalomban. E korszakban az értelem (ráció) kultusza és a hagyományos kötelékek fellazulása egyszerre jelentettek kihívást és lehetőséget a szerelem eszméje számára.

Domináns metafora: Talán a “szerződés” és a “érzések egyensúlya” lehetnek a kor kulcsmetaforái, noha ellentmondásosan hangzanak. A felvilágosodás gondolkodói közül sokan – például Rousseau – az “érzékenység” (szentimentalizmus) fontosságát hirdették, de egyúttal minden emberi kapcsolatot (így a házasságot is) társadalmi szerződésnek tekintettek. Megjelent a “józan szerelem” ideálja: a házastársaknak szeretniük kell egymást, de okosan, erényesen, a közjó és családi boldogság érdekében. Ugyanakkor a 18. század vége felé, a romantika előszelében ott vibrált már a “szív joga” metafora, miszerint a szerelemnek lázadnia kell a rideg ész diktátuma ellen.

A szerelem értelmezése: A polgárosodó társadalmakban a szerelem új feladatot kapott: a házasság alapjává kellett válnia. Míg korábban a házasságokat főleg családok kötötték egymás között, most az eszményi az lett, hogy a fiatalok saját választásukból, szerelemből lépjenek frigyre. Ez a kompanionátus házasság eszménye, amely Angliában és Franciaországban terjedt el először a 18. században. A polgárság körében a házasság már nem pusztán gazdasági egység, hanem a családi boldogság színtere lett – legalábbis ideál szintjén. Ezt a változást tükrözik a kor regényei: Samuel Richardson Pamela című művében (1740) a hősnő erényét megőrizve, szerelmével “felfelé házasodva” nyer megbecsülést, Jane Austen regényeiben a 19. század elején pedig már kifejezetten az a tét, hogy az ifjú hölgy a megfelelő (érzelmi és anyagi) partnert találja meg – de szerelem nélkül nem lehet jó házasságot kötni. Az ilyen művek széles olvasóközönséghez jutottak, formálva a közvéleményt.

A felvilágosodás értelmisége ugyanakkor kettős viszonyban volt a szerelemmel. Egyrészt, a racionalista filozófusok némelyike (pl. Immanuel Kant) fanyalogva tekintett a szenvedélyekre, mint amik elhomályosítják a józan ítéletet. A “szenvedélyes szerelem” Kant szerint akár morálisan káros is lehet, mert az embert eszközzé fokozza le (a szerelmest a vágya tárgyává). Másrészt a szentimentalista áramlat (Laurence Sterne, Rousseau) épp a mély érzelmek nemesítő erejét dicsőítette, szembeállítva a korszellem rideg racionalitásával. Rousseau Új Héloïse című levélregénye óriási siker volt 1761-ben: két szerelmes fiatal levelezésén keresztül bemutatta az érzelmek gazdagságát és azt, hogy a társadalmi korlátok (a rangkülönbség) milyen tragédiához vezetnek a szerelmesek életében. A könyv nyomán sokan könnyeket hullattak Európa-szerte – és talán először fordult elő, hogy a könnyeket nem szégyennek, hanem az erény és jóság jelének tartották (innen ered a “érzékeny lelkű” polgár ideálja).

Társadalmi szerep: A szerelem a felvilágosodás korára polgárjogot nyert a mindennapi erkölcsben: egy fiatal férfi vagy nő immár jogosult volt érzelmei alapján dönteni sorsáról, legalábbis elviekben. Ez nagyfokú szemléletváltás a korábbiakhoz képest. A 18. század végére még a nemesi körökben is megjelent az a nézet, hogy a házasság akkor tartós igazán, ha a felek szeretik egymást – Mária Terézia például gyermekeit igyekezett érzelmi nevelésben is részesíteni, és bár politikai okból házasította őket, fontosnak tartotta a harmonikus családi életet. A polgárság a családi boldogság eszményét tűzte zászlajára: az otthon melegét, ahol a férj és feleség kölcsönös szeretetben neveli gyermekeit, a korszak festményei és irodalma is idealizálták. Persze mindebben erős nemi szerep-kódolás is volt: a “szerelem” és “család” birodalma inkább a női szférának számított (a nők lettek a családi érzelmek őrzői, míg a férfi a külvilágban dolgozik). Így a szerelem megélésének kultúrája is a szalonokban, az otthoni környezetben virágzott.

Árnyoldal: A felvilágosodás és polgárosodás szerelmi eszményének árnyoldalait két síkon is láthatjuk. Egyrészt ott volt a hipokrízis veszélye: bár a diskurzus a szerelmi házasságot hirdette, a valóságban tovább éltek a kényszerházasságok, a vagyon- vagy rangszerző frigyek. Aki viszont a kor új ideálja szerint gondolkodott, az ilyen házasságban boldogtalannak érezte magát, és gyakran titkos viszonyokban keresett vigaszt. A 18–19. századi társaséletben így meglehetősen elterjedt volt a házasságtörés – ám ezt a polgári tisztesség látszatának megőrzése végett képmutató módon el kellett fedni. A korabeli irodalom tele van “szívszakadásokkal”: fiatal nők, akik szerelem nélkül mentek férjhez és hervadoznak; férjek, akik kurtizánokhoz menekülnek a “racionalizált” otthonuk elől. Másrészt a másik árnyoldal a rend vs. lázadás konfliktusából fakadt: a francia forradalom ideológiája (Liberté, Egalité, Fraternité) a magánéletre is kihatott, sok fiatal a régi erkölcsi rend teljes elvetését követelte. A szabad szerelem eszméje már ekkor megjelent néhány radikális gondolkodónál, bár még nem terjedt el széles körben. Mary Wollstonecraft angol írónő például a nők egyenjogúságát hirdetve azt is kimondta, hogy a nőknek joguk van a szerelem házasságon kívüli megéléséhez is – ami korának botránykeltő gondolata volt. A század végén és a 19. század elején Napóleon törvénykönyve ugyan visszarendezte a család paternalista szigorát, de a szellem már kiszabadult a palackból: a fiatalok körében a romantikus lázadás gondolata kísértett, előkészítve a következő korszak viharos érzelmi hullámait.

A romantika kora – szenvedély és lázadás

A 19. század első fele, a romantika korszaka, a szerelem fogalmának talán legismertebb és máig ható formáját alkotta meg: a szenvedélyes, mindent elsöprő, lázadó szerelem ideálját. A romantikus költők, írók és művészek szinte vallásos tisztelettel fordultak az érzelmek felé, és a szerelmet az egyéni önkifejezés és lázadás csúcsaként ünnepelték.

Domináns metafora: A romantika tele van természeti metaforákkal a szerelemre: láng, vihar, tenger, vulkán. A szerelmet a romantikusok elementáris természeti erőnek tekintették, mely úgy tör elő az ember lelkéből, mint vulkánból a láva, és elsöpri a korlátokat. Ugyanakkor gyakori metafora a magaslat is – pl. a “szerelem csúcsai” és “szakadékai” –, jelezve, hogy az érzelem egyszerre emel fel és taszít mélységbe. A romantikus költészetben a szerelmes szív gyakran világot átfogó: egyes művekben a szerelmes hős a Teljességet keresi a másikban, ő az egyetlen rokonlélek a végtelen idegen világban.

A szerelem értelmezése: A romantikus filozófia és irodalom a szerelemben az egyéniség kiteljesedését látta. A szerelmes hős önazonossága a szenvedélyben nyilvánul meg: “Szeretek, tehát vagyok” – akár ez is lehetne a jelszavuk. Ugyanakkor a romantikus szerelem szinte elválaszthatatlan a tragikumtól és az eksztázistól. Goethe Ifjú Werther szenvedései (1774) c. regénye, amely a romantika nyitányának is tekinthető, egy reménytelen szerelem miatt öngyilkosságba menekülő fiatalember történetét meséli el; a könyv nyomán valódi jelenség lett az “öngyilkos szerelmes” alakja (voltak, akik a regény hatására valóban véget vetettek életüknek, annyira azonosultak Wertherrel). Ez rámutat a romantikus szerelemfelfogás lényegére: a szerelem abszolút érték lett, amiért érdemes élni-halni, és ami fontosabb a társadalmi előírásoknál, sőt magánál az életnél is. A romantikus irodalomban a szerelmesek gyakran szembekerülnek a világgal – család, anyagi érdek, háború vagy épp a sors akadályozza őket –, és a konfliktus rendszerint a rend vs. lázadás tengely mentén éleződik ki. A romantikus hősök inkább választják a halált vagy a kitaszítottságot, semmint hogy lemondjanak egymásról vagy behódoljanak a konvenciónak. Így lesz a szerelem a lázadás szimbóluma is: gondoljunk csak Victor Hugo Nyomorultak-jában Marius és Cosette szerelmére a barikád árnyékában, vagy a magyar Petőfi Sándor verseire, aki a szabadságharcos hazaszeretetet és hitveséhez, Szendrey Júliához fűződő szenvedélyét egyazon izzó hangon szólaltatja meg. A romantika számára a szerelem és a szabadság eszménye összekapcsolódott.

Társadalmi szerep: A romantikus korszakban a szerelem idealizálása nemcsak a művészetben, de a mindennapi életben is nyomot hagyott. A fiatal generációk körében – főleg a művelt polgárság és nemesség fiataljai között – divat lett a szerelmi házasság radikális követelése. Sok családi viszály, sőt tragédia forrása, hogy a szülők által kiszemelt vőlegényt vagy menyasszonyt visszautasítva a fiatalok inkább elszöktek egymással (megszaporodtak a szerelmi szökések és titkos esküvők). A korszakban némileg nőtt a válások száma is Nyugat-Európában, mert a házasságon belüli boldogtalanságot immár elviselhetetlenebbnek ítélték – a romantikus irodalom azt sugallta, jobb a válás vagy akár a halál, mint szeretet nélkül élni. A szerelem, mint egyéni jog és önazonosság-képző erő, társadalmi viták tárgya is lett: konzervatív körök veszélyesnek, bomlasztónak tartották ezt a “új szellemet”, míg a liberális gondolkodók a haladás részének. Mindenesetre a 19. század közepére egyre kevésbé lehetett figyelmen kívül hagyni a fiatalok akaratát a házasságkötéseknél – a szerelem kezdett közmegegyezéses alap lenni a nyugati kultúrában a frigyhez.

Árnyoldal: A romantikus szerelem sötét oldala maga a határtalan szenvedély, ami könnyen átcsap önpusztításba vagy illuszionizmusba. A romantikus hősök gyakran megégetik magukat a saját tüzükben: a valóság nem tud lépést tartani grandiózus érzelmeikkel, így óhatatlan a csalódás. A 19. század második felére a realizmus irodalma ki is figurázta a “romantikus illúziókat”: Flaubert Bovaryné című regénye tragikus példázat egy nőről, aki a romantikus regények hatására valami elképzelt, lángoló szerelmi életre vágyik, és mikor a valóságban próbálja ezt megélni (házasságtörés formájában), összetörik és öngyilkos lesz. A romantikus ideál tehát sok embernek okozott elégedetlenséget a hétköznapi élettel: a szerelem hétköznapi arca – ami nem mindig extázis, hanem néha unalom vagy konfliktus – hirtelen sivárnak tűnt a magasztos irodalmi példaképekhez képest. Emellett a romantikus felfogás hajlamos volt idealizálni a “megmentő” szerelem képzetét (különösen nők esetében: hogy jön a nagy Ő, és kiemel a nyomasztó létezésből). Ez sok függőséget és kiszolgáltatottságot szült: a nők például gyakran anyagi és társadalmi önállóság híján mindent egy lapra (a szerelemre) tettek fel – és ha a férfi cserbenhagyta őket, teljes egzisztenciális válságba zuhantak. A romantika emelte piedesztálra a “lángoló szívet”, de nem adott praktikus recepteket a hosszú távú együttélés boldogságára. Így a 19. század derekára megnőtt a frusztráció is: a szerelmet egyszerre csodálták és okolták minden bajért. Ez megágyazott annak, hogy a század végén új, kiábrándultabb hangok jelenjenek meg a szerelem boncolgatásában – immár a tudomány köntösében.

Tudományos megközelítés (19. század vége) – biológia és lélektan a szerelemről

A 19. század vége felé a szerelem tárgyalása kilépett kizárólag az irodalom és filozófia birodalmából, és belépett a tudományos diskurzusba. A Darwin által elindított evolúciós gondolkodás, a születő pszichológia és szociológia mind vizsgálni kezdték az emberi viselkedést – így a szerelmet is – természettudományos, racionális alapon. Ez a megközelítés demisztifikálni igyekezett a szerelmet: olyan oksági magyarázatokat keresett rá, mint bármely más természeti jelenségre.

Domináns metafora: A századforduló környékén a szerelem kapcsán megjelent a “gépezet” vagy “kémiai reakció” metaforája. A szerelemre kezdtek úgy hivatkozni, mint az emberi szervezet egy funkciójára, amelynek mechanizmusa van. Például megjelent az orvosi diskurzusban a “szerelem = nemi ösztön” tézise: vagyis hogy amit az ember magasztos érzelemnek gondol, az valójában a fajfenntartás biológiai programja. Evolúciós metaforák is felbukkantak: a szerelem, mondták, nem más, mint a természet “trükkje”, hogy a két nem párosodjon és gondoskodjon az utódokról. A pszichológia nyelvén pedig a szerelem leírható “állapotnak” – például a hisztéria vagy neurózis egyik fajtájának is látták néha, különösen a nőknél (a korszak sajnos hajlott rá, hogy a szenvedélyes érzelmeket patologizálja, főleg ha nő érezte).

A szerelem értelmezése: A 19. század végi tudományos szemlélet két fő irányból közelített. A biológiai-fiziológiai irány Darwin és követői nyomán a szerelem állati párhuzamait kereste. Darwin Az ember származása (1871) című művében a nemi szelekció elméletét felállítva tulajdonképpen a szerelmi vonzalmat tette meg a faj evolúciójának egyik motorjává: a nőstények párválasztási preferenciái és a hímek egymással rivalizálása a nőstényekért vezet bizonyos tulajdonságok kifejlődéséhez. Eszerint a párok egymásra találása nem romantikus misztérium, hanem evolúciós funkció (a “legmegfelelőbb” génkombinációk létrehozása). Emellett a kor orvostudománya is vizsgálta a szerelmes emberek élettani jeleit – pl. a “szívdobogás, tenyérizzadás, arcpír” jelenségét már akkoriban megfigyelték, és az idegrendszeri izgalom tüneteként írták le .

A pszichológiai irány Sigmund Freud munkásságával csúcsosodott ki (bár ő inkább már a 20. század elején hatott, de gondolatai a 19. századi gyökerűek). Freud az emberi motivációk mögött az alapvető szexuális késztetést, a libidót látta. Szerinte a romantikus szerelem is a libido megnyilvánulása, ahol a partner valójában a saját, gyerekkori minták (elsősorban az ellenkező nemű szülő iránt érzett ösztönös vonzalom – az “Ödipusz-komplexus”) projekciója. A szerelem így a tudattalan vágyak és emlékek elegye. Bár Freud elméletei merőben különböznek Darwintól, abban közösek, hogy a szerelmet nem valami fenséges titoknak, hanem mélyben működő erők játszmájának fogják fel. Ugyanebben az időben szociológusok és antropológusok is gyűjteni kezdték az adatokat a házassági szokásokról, szerelmi szokásokról más népeknél, ezzel relativizálva a nyugati romantikus ideált: kiderült, hogy a szerelem sok kultúrában nem kap akkora jelentőséget, illetve más formákban él (pl. poligámia, csoportos házasságok, stb.). Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a századfordulón a szerelemről való gondolkodás jóval kiábrándultabb, analitikusabb lett, mint a korábbi generációknál.

Társadalmi szerep: A tudományos megközelítés elterjedése egybeesett a viktoriánus korban csúcsra járó polgári értékrend válságával. A szerelem addigi piedesztálja megingott: egyrészt a viktoriánus prüdéria a nyilvánosságban elfojtotta a nyílt szerelmi tematizálást (a 19. század második felében publikálni se nagyon lehetett erotikus tartalmat), másrészt a felszín alatt rengeteg tabu repedezett (prostitúció, botrányos irodalmi művek, női emancipáció, stb.). Ebbe a felfokozott hangulatba érkezett a tudomány hűvös hangja, ami lehúzta a rózsaszín függönyt: a szerelem biológiája és pszichológiája azt sugallta, hogy a romantikus pátosz talán csak illúzió. A társadalomban ez vegyes fogadtatásra talált. A modern polgár (különösen a férfiak) kicsit felmentve érezhették magukat a lovagias vagy romantikus elvárások alól – hisz “a szerelem is csak kémia”. Ugyanakkor a nők és idealisták körében ez ellenállást váltott ki, és részben hozzájárult a 20. század eleji új romantikus hullámokhoz, sőt a szexuális forradalom előképéhez: ha a szerelem “csak ösztön”, akkor miért kell annyi morális sallanggal köríteni? Megjelent egy másik narratíva is: a depresszív kiábrándultság, mely például Schopenhauer filozófiájában érhető tetten (ő a szerelmet az “életakarat” vak megnyilvánulásának tartotta, mely csak becsapja az egyént, valójában a faj fenntartásáról szól, és így az egyéni boldogság mindig tragikomikus illúzió marad).

Árnyoldal: A századfordulós tudományos szemlélet árnyoldala a szerelem kapcsán a redukcionizmus volt. Azáltal, hogy mindent visszavezetett biológiai vagy pszichológiai okokra, a szerelem misztériuma elveszni látszott. Sokan érezték úgy, hogy ezzel a megközelítéssel “kiöntötték a fürdővízzel a gyereket” – azaz a szerelem szépségét, értelmét tagadták el. Az irodalomban meg is jelent a naturalizmus irányzata, ami kíméletlen őszinteséggel mutatta be a nyers valóságot: pl. Maupassant vagy Zola regényeiben a szerelem gyakran csak csúnya ösztön, ami bűnhöz, nyomorhoz vezet. Ez sokak számára lelombozó kép volt az addigi magasztos eszmények után. Az emberek lelkében így a közelség vs. távolság új formában jelent meg: közel hozták a szerelem magyarázatát (mindenki saját testében hordja e folyamatokat), de ezzel eltávolították a varázst és poézist. A közösségi érdek vs. egyéni vágy dilemmája pedig azért merült fel, mert ha a szerelem csak kémia, akkor miért is kellene felforgatni érte a társadalmi rendet? Mintegy visszalopakodott a gondolat, hogy talán mégis jobb az eszes kalkuláció alapján élni (ld. a viktoriánus “józan” házasélet), semhogy illúziókat kergessünk. Így a tudományos megközelítés, bár sokat tett a megértésért, nem adott választ arra, mi végre a szerelem – és ez a bizonytalanság átvezet majd a 20. század változásaiba.

Keleti párhuzamok: India, Kína és Japán szerelmi kultúrái

A nyugati világ eddig vázolt szerelmi eszményváltozásai mellett fontos kitérni a keleti civilizációk sajátos párhuzamaira is. Bár India, Kína, Japán történelme egymástól eltérő, a szerelemről való gondolkodásuk mégis mutat olyan motívumokat, amelyek rezonálnak a nyugati fejlődéssel – olykor megelőlegezve, máskor kontrasztot kínálva.

India – a kozmikus szerelem és a földi gyönyör egysége

Indiában a szerelem fogalma ősidők óta szerves része a vallásos-kozmikus világképnek. Egy gyönyörű hindu teremtésmítosz szerint kezdetben létezett az egységes Lélek (Purusa), akit Brahmá isten kettévágott – férfivé és nővé teremtve –, s azóta minden létező fele a másik felét keresi, hogy újra egyesülhessen . Ez a történet feltűnően emlékeztet Platón androgünosz mítoszára, és mutatja, hogy az egység utáni vágy mint a szerelem alapélménye univerzálisnak mondható. Az ókori Indiában a szerelemre több külön fogalom is született: kāma jelenti az érzéki vágyat, örömöt, míg a prem vagy bhakti a tiszta, odaadó szeretetet, főleg isteni kontextusban. Fontos, hogy az indiai kultúra sohasem vetette meg a testi szerelmet: a Káma-szútra (Kr.u. 3. sz. körül) tanúskodik róla, hogy a szexualitást nyíltan kutatták, elemezték, mint az élet fontos és örömteli részét. A hindu hagyomány a szerelmet életcélként (purusártha) ismeri el – a négy fő életcél egyike épp a kāma, az érzéki élvezetek és szerelem keresése, természetesen a dharma (erkölcs) keretei között .

Az indiai irodalomban és művészetben korán megjelent a romantikus páros ideálja: a leghíresebb példa Rádhá és Krisna mítosza. Krisna isten és pásztorlány kedvese, Rádhá szerelme a bhakti (isten iránti odaadás) szimbólumává vált. A középkori hindu költők extatikus verseket írtak kettejükről: Rádhá-Krisna játékos, szenvedélyes viszonya azt jelképezi, ahogyan a lélek viszonyul Istenhez – egyszerre érzéki és transzcendens. Ez rokonítható a szúfiak isten-szerelmével, csak itt női istenség és férfi hívő felállásban (bár a hindu panteonban az isteneknek gyakran van női párjuk, sakti-juk is).

Társadalmilag India hosszú történelme során a házasság szentsége és a család kötelessége dominált, hasonlóan más tradicionális társadalmakhoz. Az elrendezett házasság ezeréves intézménye azt mutatja, hogy a közösségi rend sokszor felülírta az egyéni szerelmi választást. Ennek ellenére az indiai kultúra mindig is teret engedett a szerelmi érzelmek kifejezésének legalább művészi formában: a szanszkrit drámák (pl. Kálidásza Sakunthalája) és költemények tele vannak szenvedélyes szerelmi jelenetekkel, melyek mégis harmonizálnak a kozmikus renddel. Egy indiai sajátosság a lépcsőzetes szerelemszemlélet: az ősi bölcsek és a középkori bhakti tanítók szerint a testi vágy természetes kiindulópont, de az embernek tovább kell lépnie a magasabbrendű szeretet felé. Úgy tartják, a szerelem olyan, mint egy lótusz: gyökere a vágy mocsarában van, de virága már a tiszta szellem napfényében nyílik ki. Így az indiai gondolkodás szerint az erotika és spiritualitás nem egymást kizáróak, hanem ugyanannak a szeretetnek a fokozatai. (Ezt illusztrálja, hogy a tantrikus buddhizmus és hinduizmus szimbolikájában a nemi egyesülés a megvilágosodás metaforája is lehet.)

Árnyoldal: India szerelmi kultúrájának árnyoldala a kasztrendszer és hagyományok szigorából fakadt. A szerelem sokszor csak az irodalomban kapott szárnyakat, a valóságban viszont megfojtotta a társadalmi kötelesség: a család választotta párt kellett szeretni (vagy legalább elfogadni). A szerelmi házasságokat – főleg ha különböző kasztúak között köttettek – a közösség elítélte, nem egy esetben erőszakosan torolta meg (lánygyilkosságok, kiközösítések formájában). Ez a közösségi érdek vs. egyéni vágy törésvonal Indiában máig létezik. A keleti misztikus szerelmi attitűd másik árnyoldala lehet az élő realitástól való elrugaszkodás: aki a szerelemben mindig isteni extázist keres (ahogy sok bhakti hívő), azt a mindennapi családi élet esetleges monotóniája kiábrándíthatja. Ekkor vagy vallásos révületbe menekül (pl. szent ember lesz), vagy csalódott lesz. Mindazonáltal India összességében egy olyan kulturális teret mutat, ahol a szerelem széles skálája – a testi vágytól a kozmikus egyesülésig – elfogadott része az élet teljességének.

Kína – harmónia és kötelesség kontra szenvedély

Kínában a szerelem fogalmát ősidők óta átszőtte a konfuciánus etika, amely a család és társadalom stabilitását helyezte minden elé. A kínai nyelvben ugyan van szó a romantikus szerelemre (ai), de a hagyományos irodalomban és filozófiában inkább a rokonszenv, barátság, családi szeretet kategóriái voltak kidomborítva. A Konfuciusz által megálmodott ideális rendben a házasság két család szövetsége; a Li Ji (Rítusok könyve) szerint “a házasság két család egyesülése barátságban és szeretetben” , ám e “szeretet” alatt inkább a családok harmonikus viszonyát értették, nem lángoló érzelmet a fiatalok között. Metaforikusan a hagyományos kínai felfogás a házasságot a yin és yang egyensúlyával kapcsolta össze: férfi és nő egyesülése a kozmikus harmóniát tükrözi, a Hosszú Élet és bőség biztosítéka. A szerelmet tehát leginkább a harmonikus egyesülés képzete hatotta át, nem a nyugati értelemben vett romantikus eksztázis.

Ennek ellenére a kínai kultúra is ismerte a szenvedélyes szerelem érzését, csakhogy azt magánügynek, titoknak tekintette. A legrégebbi kínai versgyűjtemény, a Shi Jing (Dalok Könyve, Kr.e. 11-6. sz.) számos gyengéd és szenvedélyes szerelmes verset tartalmaz, amelyek azt mutatják, hogy a fiatal férfiak és nők vágytak egymásra, bújtak össze titkon, és szenvedtek a különlét miatt (“Egy nap nem látlak, három ősz telik el” – szól egy sor ). Később azonban, a Han-kortól (Kr.e. 2. sz.) erősödő konfuciánus normák lenézték az efféle “románcokat”. A klasszikus művelt elit férfiai a házasságon kívül kerestek romantikus izgalmat: a kurtizán-kultúra virágzott a Tang és Szung korban, ahol művelt gésák (kinaiul gejša vagy courtesan, pl. a “viráglányok”) biztosítottak szellemi és testi gyönyört a férfiaknak, s róluk sok költő írt fennkölt verseket. Ilyen értelemben a kínai szerelemkép némileg emlékeztet a görög-rómaira: a házasság kötelesség, a szerelem pedig gyakran azon kívül, félig társadalmilag elfogadott formában zajlik.

Társadalmi szerep: Kínában a szerelem nyílt megélése a történelem nagy részében alá volt rendelve a család és klán érdekeinek. Az elrendezett házasságok voltak a normák, és a szülők döntését megkérdőjelezni nagy engedetlenségnek számított. Egy híres kínai szólás: “Szülő parancsa, média közvetítése” – jelezve, hogy a házasság szülői parancsra, házasságközvetítő útján jön létre. A szerelmes egyénnek tehát kevés mozgástér jutott. Ha valaki mégis a saját szívét követte, azt a konfuciánus erkölcs renitensnek bélyegezte. Ennek ellenére a népmesék és legendák megőrizték a szerelem dicséretét: a Szövőleány és Pásztorfiú (Zhinyu és Niulang) csillagmitológiája arról szól, hogy az Ég leánya beleszeret egy halandó pásztorba, de szétválasztják őket, s csak évente egyszer találkozhatnak a Tejúton – ez a Qixi fesztivál eredete, a “kínai Valentin-nap” őse, ami a kitartó, lojális szerelem szimbóluma lett . Hasonlóan a Pillangó-szerelmesek (Liang Shanbo és Zhu Yingtai) legendája két szerelmes diákról mesél, akik családjaik miatt nem lehetnek egymáséi, haláluk után pillangóként egyesülnek – ez a kínai “Rómeó és Júlia”. E történetek népszerűsége azt mutatja, hogy bár a normák tiltották, a kínai társadalom szíve mélyén mégis tisztelte a hű szerelmet, még ha tragikus formában is.

Árnyoldal: Kínában a közösségi érdek vs. egyéni identitás ütközése a szerelem terén rendkívül éles volt. Az egyénnek gyakorlatilag fel kellett adnia szerelmi vágyait a család oltárán. Ez rengeteg elnyomott érzelmet eredményezett, ami néha váratlan, szélsőséges formában tört elő – pl. extrém féltékenységi drámák a császári háremekben, vagy épp szerelmi bánat miatti öngyilkosságok. A kínai irodalom tele van szenvedő asszonyokkal, akik férjük távolléte vagy hűtlensége miatt siránkoznak, de tűrniük kell. Ugyanakkor a férfiakat is sújtotta e rendszer: valódi társra, szerelemre nem nagyon számíthattak a házasságban, ezért sokan a kéjnők karjában keresték az intimitást – ami viszont a család intézményét bomlasztotta. A távolság vs. közelség paradoxon is megjelent: a kínai etikett távolságtartó (nyilvánosan nem illik szeretetet kimutatni), de a költészetük tele volt szenvedélyes sóvárgással – mintha a távolság növelése csak még jobban fokozta volna a vágyat. A 20. század elején aztán Kínában is forradalmi változások jöttek: a May Fourth mozgalom (1919) egyik követelése épp a szabad szerelem volt, mely elveti az elrendezett házasságot. Tehát a tradicionális árnyak után a modern Kína is belépett abba a folyamatba, ami nyugaton a felvilágosodáskor kezdődött – a szerelem emancipációjába.

Japán – a szépség melankóliája és a kötelesség drámája

Japán szerelmi kultúrája igen gazdag és ellentmondásos. Már a klasszikus Heian-korban (10–12. sz.) megszületett a világ talán első pszichológiai regénye, a Gendzsi monogatari (Gendzsi herceg története), mely a császári udvar szerelmi intrikáit meséli el. Ebben a finom, arisztokratikus világban a szerelem az élet legnagyobb gyönyöre, de mindig mulandó, megfoghatatlan is egyben. A japán esztétika központi fogalma, a mono no aware – a dolgok mulandósága felett érzett melankolikus gyönyör – kiválóan jellemzi a japán szerelemfelfogást: a legszebb szerelem is csak egy virágsziromnyi ideig tart, mint a cseresznyevirágzás, ezért értékes. A szerelem ott vibrál a haikuk pár sorában, egy pillanat ihletében, majd tovaszáll.

Ezzel párhuzamosan a középkori és kora újkori Japánban nagyon erős volt a kötelesség (giri) vs. érzelem (ninjō) konfliktus tudata. A szamuráj erkölcs és a feudális rend a hűséget, engedelmességet parancsolta, és a személyes érzelmeket alávetette a kötelességnek. Ugyanakkor az emberek (akárcsak máshol) szerettek, kívántak, lázadtak. Ezt a tragikus feszültséget dolgozták fel a híres bunraku bábdarabok és kabuki drámák, különösen Chikamacu Monzaemon művei a 18. században. Az ún. “szerelmi öngyilkosságok” (心中, shinjū) történetei azt mutatják be, hogy egy szerelmespár – rendszerint egy fiatal kereskedő és egy gejša vagy prostituált – annyira reménytelennek látja a közös jövőt a társadalmi akadályok miatt, hogy inkább együtt öngyilkosságot követ el, így “a halálban egyesülnek”. Ezek a történetek (mint Szoneszaki szerelmes öngyilkosai) nagyon népszerűek voltak a városi polgárság körében, mintegy szelepként szolgálva: a nézők együtt sírtak a szerelmesek sorsán, átélve a ninjō diadalát legalább a képzeletben, bár a valóságban mindenki maradt a kötelesség kerékvágásában .

Társadalmi szerep: Japánban a szerelmet sokáig nem vették a házasság előfeltételének; a házasságok nagy részét itt is a családok rendezték el. Ugyanakkor a férfi-nő viszony talán nyíltabban tartalmazott romantikát, mint Kínában: a tokugawa-korban (17–19. sz.) bevett szokás volt a fiatalok “udvarlása” és a szerelmes levelezés, még ha végül nem is egymáshoz mentek. A házasságon kívüli szórakozó negyedek (yūkaku) intézményesítették is a szerelmi élményt: a magas rangú oiran-ok (kurtizánok) nem csupán testi örömöt nyújtottak, de sok gazdag férfi valóban beléjük szeretett és mesés összegeket költött rájuk, mint egy regényes hősszerelmes. A női oldalon érdekes módon a japán kultúra a nők szerelemét a hűségben és kitartásban látta megnyilvánulni: pl. a 47 rónin legendájában nemcsak a szamurájok hűsége a gazdájukhoz, de a feleségek hűsége is erényként szerepel (ha férjük meghal, ők is követik). A női önfeláldozás ideálja (pl. gyermekeiért vagy szerelméért mindent eltűrő nő figurája) a 19. századi kabuki darabokban is gyakori.

Árnyoldal: A japán szerelemfelfogás árnyoldala a melankólia és fatalizmus túlhangsúlyozása. Mivel a kultúra szépséget látott a mulandóságban, hajlamos volt beletörődni a tragédiába mint sorsszerűbe. Így kevésbé volt meg a nyugati értelemben vett lázadó hang (a romantika japán megfelelője csendesebb volt). A szerelmesek gyakran esélyt sem adtak maguknak a küzdelemre, inkább a közös halált választották – ami bár szép gesztus, de végeredményben megsemmisülés. A másik árnyoldal a kettős élet jelensége: sok japán férfi élt kettős érzelmi életet (egyik oldalon a családja iránti kötelesség, másik oldalon a szeretője iránti szenvedély), és ezt a társadalom hallgatólagosan elfogadta. Ez érzelmi kiegyensúlyozatlansághoz vezetett, különösen a nők számára, akik kiszolgáltatott helyzetben voltak (a feleség tűr, a szerető sosem lehet biztos a jövőben). A rend vs. lázadás itt is tetten érhető: a giri-ninjō drámák tanulsága gyakran az, hogy a ninjō (érzelem) csak a halálban “győzhet”, míg az életben a giri (kötelesség) kerekedik felül. Ez a kompromisszumos üzenet hosszú időre konzerválta a hagyományos berendezkedést. Csak a modern idők (20. század) hoztak Japánban is forradalmat a szerelmi normákban – párhuzamosan a nyugati hatásokkal.

Az eltérő keleti példák ellenére összességében azt láthatjuk, hogy a szerelem alapélménye mindenhol jelen van, de a megítélése és megélése kultúráról kultúrára változik. Keleten is felbukkan a transzcendens (istenivel egybeolvadó) szerelem eszménye (India bhakti, iszlám szúfi), és a földi kötelékekkel szembeforduló szenvedély (kínai és japán tragikus szerelmesek). Ugyanakkor markánsabb talán a közösségi harmónia elsődlegessége: a szerelem sokáig magánügy maradt, a közösség szemében más értékek mögött. A 20. századra azonban a globalizálódó kultúra hatására Keleten is hasonló kérdések kerültek felszínre a szerelem kapcsán, mint Nyugaton korábban – de ez már egy másik történet.

Összefoglaló táblázat: Korszakok, metaforák, szerepfelfogások és árnyoldalak

Az alábbi táblázat áttekintést nyújt az egyes tárgyalt korszakok domináns szerelmi metaforáiról, a szerelem értelmezéséről és társadalmi szerepéről, valamint az adott felfogások lehetséges árnyoldalairól:

Visszatérő törésvonalak a szerelem felfogásában

A történelem és kultúrák során a szerelem értelmezéseiben számos ellentétes tendencia bukkan fel újra meg újra. Ezek a visszatérő törésvonalak nemcsak az adott korok sajátosságait világítják meg, de segítenek megérteni a szerelmet övező dilemmákat, amelyekkel mindmáig küzdünk:

• Transzcendens vs. emberi szerelem: Vajon a szerelmet valamiféle égi, isteni erő megnyilvánulásának tekintsük, ami túlmutat rajtunk, vagy pedig emberi léptékű érzelemnek, ami a földi élet része? A platóni és keresztény hagyomány a szerelmet szeretné feloldani a transzcendenciában – a testi vágy csak árnyék, a valódi szeretet Istenhez vagy az ideákhoz kapcsol. Hasonlóan a szúfi és bhakti irányzatok is azt hirdetik, hogy a legmagasztosabb szerelem az isteni iránt lobog. Ezzel szemben sok más felfogás emberi üggyé “szelídíti” a szerelmet: az ókori rómaiak, a konfuciánus kínaiak, vagy épp a modern tudósok a földön maradva értelmezik – vagy mint közönséges szenvedélyt, vagy mint biológiai ösztönt. A két nézőpont között ott feszül a kérdés: a szerelem valamiféle metafizikai jelentőségű jelenség-e (örök érték, “mindenható szeretet”), vagy csupán az emberi kondíció egyik szép, de múló tapasztalata?

• Rend vs. lázadás: A szerelem gyakran került szembe a társadalmi renddel és szabályokkal. Az intézményesült keretek (család, házasság, vallási normák) többnyire a közösség stabilitását védik, és a szerelmet is ezek szolgálatába próbálják állítani – lásd a középkori egyház, a konfuciánus családrend vagy a viktoriánus erkölcs törekvéseit. Ugyanakkor a szerelmesek újra meg újra a lázadás zászlaját bontják ki: Romeo és Júlia titkon egybekel a családok gyűlölete ellenére; a romantikus költő a társadalmi konvenciókat szidja és “szívének jogát” hirdeti; a kínai és japán tragédiák szerelmesei a halállal tagadják meg a rájuk kényszerített kötelezettségeket . E törésvonal lényege, hogy a szerelem belső törvénye sokszor ellentmond a külső törvénynek. A történelem azt mutatja, hogy hosszú távon a lázadó szerelmek formálták át a normákat – pl. ma már a nyugati világban elfogadott a szerelmi házasság –, de a feszültség nem tűnt el, csak új területekre tolódott (például ma is lehet lázadás egy tiltott online viszony vagy egy társadalmi szabályokat áthágó kapcsolat).

• Távolság vs. közelség: A szerelem paradox módon olykor a távolságban teljesedik ki, máskor a közelségben keresi a beteljesülést. A lovagi szerelem és számos spirituális szerelmi felfogás (pl. Rádhá és Krisna tánca, vagy a “távoli szerelem” trubadúr eszménye) a távollét, elérhetetlenség erejét hangsúlyozza: a hiány feszültsége fűti a szenvedélyt, a vágy idealizálja a kedvest. Ezzel szemben a modern romantika és a hétköznapi felfogás szerint a szerelem lényege a együttlét, intimitás, egyesülés. A két szemlélet sokszor keveredik is: például a reneszánsz neoplatonizmus azt mondja, a lelki közelség a fontos, míg a test maradhat tisztes távolban – így próbál egyensúlyozni. Ám a feszültség megmarad: a szerelmi viszonyok dinamikájában is megfigyelhető, hogy a felek néha távolságot tartva (flörtölve, játszmázva) tartják fenn a vágy izzását, máskor összebújva keresik a kapcsolat elmélyülését. Kultúrtörténetileg hol az egyik pólus kap hangsúlyt, hol a másik – de a szerelem mindig e kettő között oszcillál.

• Közösségi érdek vs. egyéni identitás: A szerelem mennyiben privát boldogság és mennyiben közügy? Ez a kérdés szintén végigvonul a történelmen. Hosszú évszázadokig a házasság és szerelem témája erősen közösségi keretbe volt ágyazva: a család, törzs, faj, nemzet szempontjai előbbre valók voltak, az egyéni vágyat ezek alá rendelték (ld. dinasztikus házasságok, hozományok, vagy épp a “fajhigiéniai” törekvések). Az egyén identitása – különösen a nők esetében – a szerelemben nem saját választás, hanem ráruházott szerep volt. Azonban már a lovagi szerelem idején felbukkant az individuum hangja, ami a 18-19. századra vált egyértelművé: mindenkinek joga van a saját szívéhez. Ma a nyugati kultúrában uralkodó nézet, hogy a párkapcsolat magánügy, két egyén személyes boldogságprojektje, amihez senkinek semmi köze – ám ez új kérdéseket is szül (pl. az egyén meddig mehet önzéseiben a “szerelem nevében”?). Eközben más kultúrákban még él a közösségi szemlélet, így a törésvonal globálisan is létezik: elég a szerelmet megnézni egy nyugati romantikus filmben és egy hagyományos indiai családban – gyökeresen mást láthatunk arról, kiért is van a szerelem. A történelem arra utal, hogy e konfliktus nem oldható fel egyszerűen; a szerelem egyszerre személyes érzés és kulturális konstrukció, így folyton egyensúlyt kell keresniük az egyéni vágyaknak és a közösség értékeinek.

E törésvonalak nem választhatók szét teljesen: sokszor egymásba fonódnak. Például a romantikus lázadó szerelmes egyszerre állítja az egyéni identitást a közösséggel szemben, keresi a totális közelséget kedvesével, és már-már transzcendens rangra emeli kettőjük szerelmét (mintha sorsuk magasabb rendű lenne a “profanus” világ törvényeinél). Ugyanígy a hagyománytisztelő felfogás gyakran együtt jár: a szerelem emberi és praktikus dolognak tekintése, a rendbe illesztése, a távolságtartás a nyilvános megélésben, a közösségi kontroll mind összefonódnak. Mindez rámutat: a szerelem fogalma rétegezett és ellentmondásos. Minden korszak küzdött a maga kérdéseivel – s bármily különböző válaszokat adtak, a feszültségek valahol mindig megmaradtak a mélyben.

Gondolatébresztő, provokatív állítások

Végül, a témát lezárandó, álljon itt három erősebb kijelentés a szerelemről – olyanok, amelyek vitára ösztönözhetnek, és nem feltétlenül találkoznak az általános egyetértéssel:

1. A szerelem nem örök, nem egyetemes – csak egy kulturális mítosz, amelyet minden korszak másként költött el. Első pillantásra a szerelem emberi alapélménynek tűnik, de ha megnézzük a történelmi példákat, azt látjuk, hogy teljesen különböző dolgokat értettek alatta. Lehet, hogy amit ma romantikus szerelemnek nevezünk, csupán a mi korunk fikciója, egy konstrukció, amit a filmekből, könyvekből tanultunk – századok múlva talán ugyanolyan értetlenséggel tekintenek rá, mint mi a középkori lovagi “szerelemre”. Ez az állítás arra provokál, hogy elgondolkodjunk: van-e a szerelemnek lényegi tartalma, vagy csak azt látjuk bele, amit épp látni akarunk.

2. A szerelem egyszerre a szabadság legszebb ígérete és a legerősebb társadalmi kontroll eszköze. E paradoxon szerint a szerelem diskurzusa kétarcú: az egyén számára a szerelem gyakran a kitörés, önmegvalósítás tere (gondoljunk a “szabad szerelem” jelszavára vagy arra, hogy valaki csak szerelemben érzi igazán önmagát), ugyanakkor a társadalom épp a szerelem ígéretével láncol magához – például a fogyasztói kultúra eláraszt minket a szerelem idealizálásával, hogy bizonyos normákat (pl. monogám házasság, családalapítás, folyamatos “boldogságkeresés”) fenntartson . Tehát lehet, hogy a szerelem eszményével valójában megszelídítenek minket: azt hisszük, lázadunk a világ ellen, amikor szerelmesek vagyunk, de valójában csak beteljesítjük a világ által belénk kódolt forgatókönyvet.

3. A jövőben a szerelem fogalma radikálisan átalakulhat vagy el is tűnhet, ahogy ma ismerjük. Ez provokatív, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szerelem örök emberi érték. Ám képzeljük el a technológiai jövőt: ha lesznek mesterséges intelligenciájú társak, virtuális valóság-szerelmek, génmanipulációval irányított érzelmek – vajon ugyanazt értjük majd szerelem alatt? Lehet, hogy a szerelem mint egyedi, kizárólagos kötelék elhalványul, és helyette valami egészen más kapcsolódási formák jönnek létre. Ez persze nem állítja, hogy az emberek nem fognak kötődni egymáshoz, de könnyen lehet, hogy a “romantikus szerelem” csak egy pár évszázados kitérő az emberiség történetében, és hamarosan átadja helyét valami ismeretlen újnak.

Források: A fenti gondolatmenet számos történeti és irodalmi példára támaszkodott. Például a görög mítoszok és a pszichológiai elemzések is jelzik, mennyire sokféle arcát mutatta a szerelem (Aphrodité történetei is rámutatnak, hogy a szerelem egyszerre szépség és konfliktus forrása volt már az ókorban ). A középkori lovagi szerelem definícióját és paradoxonját a szakirodalom így summázza: “a lovagi szerelem egyszerre volt illegitim és erkölcsnemesítő, szenvedélyes és fegyelmezett, megalázó és felmagasztaló, emberi és transzcendens” – ami jól mutatja a benne rejlő ellentéteket. A keleti kultúrákban fellelhető párhuzamokra forrásként szolgáltak többek közt ősi költemények és modern elemzések: például az ősi Shi Jing verssora “egy nap három évnek tűnik” utal a kínai szerelmi érzés időtágító erejére , míg a hindu mitológia Purusa-mítosza és a Káma-szútra filozófiája a szerelem kozmikus és érzéki oldalát egyaránt bemutatja . Mindezek fényében látható, hogy a szerelem fogalma egyidős az emberiséggel, de sosem volt állandó – folyamatos dialógus tárgya volt, s e dialógus napjainkban is tart. A fenti erős állítások pedig arra hivatottak, hogy ezt a párbeszédet tovább éltessék és új szempontokkal gazdagítsák.