Alfred Adler öröksége

Ha meg szeretnéd érteni, hogyan formálódik a személyiségünk és mi mozgatja a mélyben meghúzódó lelki folyamatainkat, akkor Alfred Adler gondolatai igazi kincsesbánya. A bécsi „szerdai társaság” körében 1902 körül kezdett kibontakozni az a forradalmian új szemlélet, amely a pszichológia egyik jelentős irányzatává vált. Bár Freud és Jung neve sokak számára ismerősen cseng, kevesebbet hallani arról, hogy a Bécsi Pszichoanalitikai Egyesület első elnöke és a később saját útjára lépő individuálpszichológia megalkotója éppen Alfred Adler volt.

Adler szilárdan hitte, hogy az ember társadalmi lény, és a személyiségünk fejlődését nem pusztán öröklött tényezők vagy a mélyben lázongó ösztönök határozzák meg, hanem a társadalmi környezetünk, valamint a saját magunkról és a jövőnkről kialakított elképzeléseink. Noha kezdetben aktívan részt vett a Freud köré szerveződő találkozókon, nézetei hamar eltérő irányt vettek. Míg Freud a szexuális késztetéseket tartotta elsődleges mozgatórugónak, Adler inkább a társas mezőben megjelenő hiányok kompenzálásának kérdésére összpontosított. Nézeteiből nőtt ki az individuálpszichológia, amelynek alapfogalmai – például a „kisebbrendűségi komplexus” – mára a köznyelv részévé váltak.

A „szerdai társaság” és a bécsi kör

Képzelj el egy maroknyi, többnyire orvosi végzettségű, zsidó származású értelmiségit a XX. század hajnalán, akik a tudományos élet forrongó közegében szerdánként összegyűlnek, hogy különféle lélektani kérdésekről beszélgessenek. Ez a Bécsben működő kör volt az a társaság, amelyből kinőtt a Bécsi Pszichoanalitikai Egyesület (Wiener Psychoanalytische Vereinigung). E „szerdai társaság” magva Sigmund Freud és néhány közeli munkatársa köré szerveződött. Már az induláskor elnököt választottak, és ez a pozíció a feltörekvő, széles látókörű Alfred Adlerhez került.

Adler soha nem szerette, ha Freud „tanítványaként” emlegették, s valóban, kettejük gondolkodásmódja nem is lehetett volna különbözőbb. Freud: elegáns, erős tekintélyt sugárzó tudós, aki Bécs egyik patinás kerületében élt; Adler: egy gabonakereskedő fia, aki külvárosi környezetből emelkedett fel, és végtelenül gyakorlatias, társadalmi problémák iránt fogékony orvosként és gondolkodóként vált ismertté. Híressé tette őt munkássága a munkások egészségügyének és a nők jogainak védelmében, illetve a szegények iskoláztatásának kérdésében. Míg Freud az emberben munkáló szexuális hajtóerőt állította a lélektani folyamatok középpontjába, Adler úgy gondolta, hogy az egyén inkább a környezeti feltételekhez igazodva, a társas közegben akar érvényesülni, és eközben saját kisebb-nagyobb hiányait kompenzálja.

Freud és Adler szakítása

Freud és Adler legendás, 1911-ben bekövetkező szakítása nem egyik pillanatról a másikra zajlott. Az ellentétek már évek óta gyűltek. Adler egyik fontos művében (Tanulmány a szervi kisebbrendűségről) arra mutatott rá, hogy az embernek a saját testéről és annak gyenge pontjairól kialakított képe alapvetően befolyásolja a motivációit és a céljait. Ez már önmagában szembehelyezkedett a freudi tanokkal, melyek szerint a tudattalanban munkáló, szexualitáshoz köthető vágyak jelentik az elsődleges lelki motorokat. Adler ennél jóval tágabban és rugalmasabban szemlélte a személyiségfejlődést.

Adler szemében a gyermek nem csupán „kis felnőtt”, aki megtanulja, hogyan fojtsa el ösztöneit, hanem olyan lény, aki születésekor rendkívül kiszolgáltatott: mindent körülötte mindenkinél nagyobbnak és erősebbnek érzékel. Egész kisgyerekként is keresi a módját, hogyan tudja növelni a saját erejét, kompetenciáját. Itt jelenik meg először a kisebbrendűségi érzés és az ebből fakadó kompenzációs vágy: vagyis az igény, hogy erősebbé, ügyesebbé, elfogadottabbá váljunk, mint amilyennek kezdetben érezzük magunkat.

A kisebbrendűségi érzés és a kompenzáció

Az individuálpszichológia egyik legalapvetőbb, a mindennapok nyelvébe is mélyen beépült fogalma a „kisebbrendűségi komplexus”. Adler szerint a legtöbb gyermek nagyon korán megtapasztalja azt a különbséget, hogy a környezete erősebb és kompetensebb lényekből áll, mint amilyen ő maga. Ez a tapasztalat mély nyomot hagy a pszichében, és különféle megküzdési stratégiák elindítója lehet. Nemcsak fizikai hátrányról van itt szó: bármi lehet, amit a gyermek saját képzeletében hátrányként él meg. Ez a hátrányérzet a legtöbb esetben arra ösztönzi a gyermeket, hogy fejlessze saját készségeit, és keményen dolgozzon azon, hogy teljes értékű tagja legyen a közösségnek.

Ha ez a kompenzáció a megfelelő mederben zajlik, akkor egészséges önbizalom és reális önértékelés alakul ki. Ha viszont túlzó formát ölt, vagyis ha a gyerek nem csupán felzárkózni, hanem mindenkit legyőzni akar, akkor a kisebbrendűségi érzés „kisebbrendűségi komplexussá” válhat. A sérülékeny lélek – ahelyett, hogy egyenrangúságot keresne – kóros mértékű hatalomvágyba és versengésbe menekülhet. Ilyenkor az egyén úgy érezheti, csak akkor ér valamit, ha bizonyos közösségi ranglétra tetején foglal helyet. Adler példaképpen Napóleont emlegette, a kis termetű világhódítót, akinél a túlkompenzálásnak szemmel látható és drasztikus eredményei voltak.

Születési sorrend és a családi kontextus

Adler munkásságában különösen izgalmas a „születési sorrend” elmélete. Röviden, arról van szó, hogy számít, hányadik gyermekként érkezel egy családba. Más lesz az életstílusod, ha egy vagy több nagyobb testvér formálja a világképünket, és más, ha te vagy az elsőszülött, esetleg egyetlen gyerek. A legkisebb gyermekeknél gyakran megfigyelhető, hogy nagy energia hajtja őket a felzárkózásban: így akár kiváló képességekre is szert tehetnek. A legidősebb gyerekeknél előfordul, hogy a kezdeti kiváltságaikat, „trónörökösi” helyzetüket féltékenyen védik a fiatalabb testvérekkel szemben, és ebből kifolyólag hatalmi játszmák vagy a felelősségvállalás kényszere erősödhet meg bennük.

A lényeg mindegyik esetben az, hogy a gyermek a családban elfoglalt helyét és saját gyengeségeit vagy erősségeit hogyan éli meg, és erre milyen kompenzációs stratégiát dolgoz ki. Ez a korai minta később az egész életpályát befolyásolhatja. Amikor például gyermekkorban sokszor megtapasztalod a háttérbe szorítottságot, előfordulhat, hogy felnőttként is folyton igyekszel felhívni magadra a figyelmet. Ellenkező esetben, ha túlzó védelmet kaptál, akkor lehet, hogy nehezen válsz önállóvá, mert másoktól várod a megoldást, mintha még mindig „kicsi” lennél.

A jellem két ellentétes hajtóereje

Adler elképzelése szerint személyiségünkben – vagy ahogy ő nevezte, jellemünkben – két alapvető erő működik. Az egyik az önnön hatalmunkra való törekvés, a „felsőbbrendűség” érzésének keresése, a másik pedig a közösségi érzés, a társainkkal való együttműködés igénye. Mindenki másképpen oldja meg e két erő összehangolását. Ha az egyén egészséges, akkor egy viszonylagos egyensúly alakul ki: az érvényesülési vágy nem nyomja el a közösség iránti felelősséget, és az együttműködés nem bénítja meg az egyéni ambíciókat.

Ám ha az egyensúly bármelyik irányba eltolódik, az különféle patológiás jelenségekhez vezet. Az illető túlzott önérvényesítési vágy esetén akár környezetével szemben is képes agresszívvá válni. Ugyanígy szélsőségesen visszahúzódó lehet valaki, ha képtelennek érzi magát arra, hogy versenyezzen a többiekkel. Ez esetben a passzivitás is a „kisebbrendűségi komplexus” egyik megnyilvánulásaként értelmezhető: képtelennek tartja magát a közösségi elvárások teljesítésére, ezért inkább kivonul.

Hogyan jelenik meg a hiúság és a hatalomvágy?

Adler találóan mutat rá arra, hogy a hiúság legtöbbünkben ott bujkál, csak különböző mértékben. A hiú ember állandóan méregeti magát másokhoz képest, és azt kérdezi: „Mit nyerek ebből a helyzetből?” Szeretne kitűnni, de közben olykor ezt gondosan leplezi. Szinte bármilyen formát ölthet ez az érzés: lehet hivalkodóan csillogó megjelenés, de lehet ál-szerénységgel ötvözött szerepjáték is, amikor valaki csak tetteti, hogy nem fontos neki az elismerés. Adler úgy vélte, hogy a valóban nagy teljesítmények nem a gőgből születnek, hanem az együttműködésre és közösségi hasznosságra irányuló törekvésekből. A hiúság inkább blokkolja, mintsem segíti az alkotó erőt: egocentrikussá tesz, és leszűkíti a perspektívát. A közösségi érzés ezzel szemben kiszélesíti a látókört, és valódi értékeket hoz létre.

Egy vezető például – legyen az üzleti vagy politikai területen – dönthet úgy, hogy a pozícióját kizárólag a hatalom fitogtatására használja, és minden helyzetből csak a saját presztízsét igyekszik növelni. Az eredmény ilyenkor rendszerint az lesz, hogy a közössége elidegenedik, a kapcsolódó emberek motiváltsága pedig csökken. Ezzel ellentétben egy valódi közösségi érzéssel bíró vezető megtalálja az egyensúlyt: erőfeszítéseit a közös célok elérésére és mások felemelésére fordítja, miközben a saját érdekeit sem téveszti szem elől. Ez az adleri gondolat a mai szervezetfejlesztés és vezetéspszichológia egyik központi eleme is lehet, hiszen a csapatkohézió és a közös értékteremtés tartós sikerekhez vezet.

A közösséghez való alkalmazkodás fontossága

Az individuálpszichológia egyik alapelve, hogy – bármilyen erősek is az egyéni vágyaink – tartósan nem kerülhetjük meg a társadalmi közeg törvényeit és normáit. Az ember biológiailag és pszichológiailag is arra hivatott, hogy közösségekben éljen és ezekkel a közösségekkel együttműködjön. Akármennyire is erős az önérvényesítési vágyad, tartós önmegvalósítást csak akkor érhetsz el, ha hajlandó vagy tiszteletben tartani a többiek igényeit is. Ez már Adler idejében is merész demokratikus gondolat volt, hiszen sokkal inkább jellemző volt a társadalom elitjeinek zárt világa. Adler azonban azt vallotta, hogy minél magasabb szinten vagy képes megélni a „Gemeinschaftsgefühl”-t, azaz a közösségi érzést, annál kiegyensúlyozottabb leszel.

Emellett kiemelte, hogy ha valaki önigazolásként folyton másokat hibáztat, egy pillanatra talán lerázza magáról a felelősséget, de hosszú távon elszigetelődik. Ilyenformán a társadalom számára hasznossá sem igazán tud válni. Ez a helyzet különösen élesen mutatkozik meg modern nagyvállalati környezetben is, ahol a közösségi szabályok és a csapatmunka kiemelten fontosak. Ha valaki mindent egyéni hatalmi játszmákra próbál felhasználni, előbb-utóbb egyedül marad. Ugyanígy a családi életben vagy a baráti kapcsolatokban is hasonló elvet fedezhetsz fel: a közös normák betartása és a kölcsönös támogatás teremti meg a stabilitást.

A célkövetés szerepe: teleologikus nézőpont

Az adleri lélektan egyik legérdekesebb, Freudétól markánsan eltérő vonása az úgynevezett teleologikus szemlélet. Ez röviden azt jelenti, hogy az ember nem (vagy nem pusztán) a múltbeli élményei és traumái által meghatározott, hanem a jövő felé irányuló céljaihoz igazodik. Tehát az a kérdés, hogy „Hová tartok?”, legalább olyan fontos, mint az, hogy „Honnan jöttem?”. Persze Adler sem tagadta, hogy a korai élmények döntő jelentőségűek, csak épp azt állította, hogy az emberben mindig ott él egy törekvés a jövőre nézve: tudatosan vagy tudattalanul képet alkotunk arról, milyen emberré akarunk válni, és ez a kép (amelyet ő „fikciónak” nevezett) erős motivációs erővel bír.

E gondolat értelmében a pszichében megjelenő energiák és feszültségek nem csupán a korábbi tapasztalatok lenyomatai, hanem a céljaink alakítói is. Amikor például valaki nagyon erősen küzd az elismerésért, mert egyszer gyerekkorában keveset kapott belőle, akkor a jövőre vonatkozó kép sokkal fontosabb lesz a személy számára, mint az emlékei – jóllehet ezek az emlékek szolgáltatják a kiindulópontot. Ennek alapján, ha változtatni akarunk a viselkedésünkön, meg kell vizsgálnunk, milyen rejtett célok motiválnak minket. Nem elég visszatekinteni a múltunkba: előre is kell néznünk, és új célokat kitűznünk.

Friss kutatások és a mai aktualitás

Ma már több olyan pszichológiai és szociológiai felmérés is napvilágot látott, amelyek megerősítik, hogy a társadalmi közeg, illetve a közösséghez való alkalmazkodás képessége mennyire fontos a személyiség egyensúlyának kialakulásában. Bizonyos vizsgálatok szerint azok, akik túl korán – akár a családi helyzetük, akár valamilyen testi, anyagi vagy iskolázottságbeli hátrány okán – erős kisebbrendűségi érzéssel szembesültek, felnőttkorban könnyebben sodródnak szélsőséges megoldások vagy szerepek felé. Ilyenek lehetnek a túlzott versengés, az állandó függés másoktól, vagy épp a teljes visszahúzódás.

Egyes friss megfigyelések szerint, ha képesek vagyunk tudatosítani a gyengeségeinket és ezzel együtt azt a célunkat is, hogy ezeket konstruktívan kezeljük, akkor erős és rugalmas énképet építünk. Ilyenkor a közösség javára tudunk fordítani olyan készségeket, amelyeket épp a saját hiányaink küzdelme során sajátítottunk el. Adler gondolata, miszerint „ezerféle tehetség és adottság származhat saját elégtelenségünk érzéséből”, a modern tudományos vizsgálatok szerint is meglehetősen jól állja a sarat. Abban a pillanatban, hogy ráébredsz, milyen egyéni nehézségeid vannak, és nem pusztán leplezed vagy kivetíted másokra, hanem erőforrásként tekintesz rájuk, hatalmas energia szabadul fel.

Hasonló pozitív hatást figyelnek meg, amikor valaki tudatosan fejleszti a „szociális érzését” is. Kiderült, hogy a kollaboratív, empatikus szemléletet elősegítő tréningek, illetve a közösségi vagy önkéntes tevékenységek hozzájárulnak a harmonikusabb személyiség kialakulásához. Megerősítik azt az adleri tételt, hogy a társas viszonyokban való elmerülés és az együttműködés megtapasztalása csökkenti az egyéni szorongások, kisebbrendűségi félelmek és a kóros hatalomvágy kialakulását.

Alfred Adler és a modern kor kihívásai

Sokan gondolják, hogy Adler elképzelései csak a maga történelmi korában és politikai kontextusában voltak érvényesek, hiszen a nyomor, a társadalmi rétegek közti hatalmas különbségek és a patriarchális családszerkezet a huszadik század eleji Bécsben mind erős motivációs tényezők lehettek. De ha körülnézel ma, azt láthatod, hogy a gyengeségeink felvállalása, a közösségi összetartozás, a társadalmi felelősségvállalás és a pozitív jövőkép keresése soha nem volt ennyire aktuális.

A digitális tér például újfajta „színpadot” ad a hiúságnak. A közösségi médiában könnyű látszat-kapcsolatokat fenntartani, és még könnyebb kirakatba tenni a sikeresnek vélt énedet, miközben a valóságos énhatáraid és a közösségi érzésed elsorvadhat. Ilyenkor is érvényes Adler gondolata, hogy a társadalom és az egyén tartós együttműködése hiányában valójában egyfajta illúzió marad a siker. A valódi fejlődéshez nem elég a külsőségekre fókuszálni: a belső célok és a közösségi hasznosság egyensúlya mindig kulcstényező.

Ugyanakkor a modern pszichoterápiák és tanácsadási módszerek számtalan esetben épp adleri megfontolások alapján épülnek fel. Az a szemlélet, hogy a klienssel együtt feltérképezzük: milyen jövőt képzel el magának, milyen belső célok hajtják, és vajon ezek a célok mennyire szolgálják a közjóval összehangolt, egészséges énkép kialakulását, teljesen egybecseng a teleologikus nézőponttal.

Etikai és szociológiai perspektívák

Adler idejében még erős volt a társadalmi rétegek elkülönülése, és a nők jogai is komoly viták tárgyát képezték. Adler már akkor hangoztatta, hogy nem csupán az egyénnel kell foglalkozni, hanem a közösség egészének érdekeivel. Nem véletlen, hogy szocialista eszmékkel is rokonszenvezett: az ember nem élhet úgy teljes, kiegyensúlyozott életet, ha a közösség, amelyben él, ellehetetlenül vagy széthullik. Etikailag is fontos gondolat ez: az emberhez méltó élet egyik ismertetőjegye, hogy az egyén is felelősséget vállal a többiek jólétéért. Ez ma, egyre sokszínűbb és problémákkal terhes világunkban, talán még hangsúlyosabb, mint valaha.

Szociológiai szempontból pedig nem elhanyagolható az a tétel sem, hogy a kisebbrendűségi érzést megtapasztaló csoportok – legyenek akár etnikai, társadalmi vagy gazdasági hátrányban – gyakrabban és élesebben reagálnak a „felzárkózási” folyamat során. Amikor teljesítménykényszer vagy erős hatalmi ellentétek nyomják rá bélyegüket a társadalomra, az adleri gondolatok vezérfonalként segítenek megérteni, hogy a kiegyensúlyozott fejlődés nem pusztán az egyéni adottságokon, hanem a közösségi szabályokon, a támogatás mértékén és a korai nevelés minőségén is múlik.

Összefüggések Freud, Jung és Adler megközelítése között

Sokakban felmerülhet a kérdés: hogyan viszonyul Adler individuálpszichológiája Freud pszichoanalíziséhez és Jung analitikus pszichológiájához? Alább láthatsz egy összefoglalót, amelyet az egyszerűség kedvéért táblázatba rendeztem.

Ez a táblázat természetesen erősen leegyszerűsít, de segít rávilágítani, miért vált külön úttá az adleri irányzat. Míg Freud és Jung a belső, tudattalan világ meghatározó szerepét emelte ki, addig Adler inkább a célkövetésről, a szociális kontextusról és a kisebbrendűségi érzés kompenzációjáról beszélt. Persze ezek az irányzatok nem zárják ki egymást, sőt, sok ponton kiegészítik egymást.

Önmagad megismerése és a változás nehézsége

Amikor elmélyülsz Adler írásaiban, nem kerülheti el a figyelmedet az a gondolat, hogy „önmagunk megismerése és megváltoztatása a legnehezebb feladat”. Ez ma is rendkívül aktuális. Életünk során sokszor elhatározzuk, hogy „holnaptól másképp csináljuk”, hogy új életstílust alakítunk ki, legyen szó akár munkáról, párkapcsolatról, szokásokról vagy egészségről. Mégis, a legtöbbször megrekedünk a jó elhatározás szintjén. Ez a jelenség nagyrészt azért következik be, mert a tudatalattink tele van rögzült mintákkal és történetekkel arról, hogy mik vagyunk, mit gondolunk magunkról, illetve hogyan illeszkedünk a társadalomba.

Adler rávilágít, hogy ezeket a „fikciókat” azért is nehéz lecserélni, mert sok energiát adnak – akár negatív, akár pozitív fikciókról van szó. Például, ha valaki gyerekkora óta azt hiszi, hogy ő „mindenben lemaradt” a többiekhez képest, akkor ez a gondolat felnőttkorára is fennmaradhat, és folyamatosan hajtja. Vagy teljesítménykényszerrel próbál kompenzálni, vagy inkább lemond mindenről, mondván, „úgyis reménytelen”. Adler szemléletmódja abban segít, hogy felismerjük: a fejlődéshez szükség van új célokra, új képekre, új „fikciókra”, amelyek előremozdítanak, és immár nem a kisebbrendűség túlzott kompenzációjára épülnek, hanem a reális önbecsülés és az együttműködés elveire.

Gyakorlati tanácsok az adleri lélektan alapján

Ha szeretnéd a mindennapokban is hasznosítani Alfred Adler gondolatait, néhány irányelvet érdemes szem előtt tartanod:

• Tisztázd a céljaidat: Ne csak a múlttal foglalkozz, hanem lásd tisztán, merre akarsz tartani. Ez lehet apró, rövid távú cél, vagy egészen nagyszabású álom. A fontos, hogy legyen valamilyen pozitív jövőképed, ami inspirál.
• Figyeld a saját kisebbrendűségi érzéseidet: Vajon milyen helyzetekben érzed azt, hogy „nem vagy elég jó”, „nem vagy elég okos”, „nem vagy elég kompetens”? Ezeket ne söpörd a szőnyeg alá, de ne is hagyd, hogy átvegyék az irányítást. Ismerd fel, és gondold át, hogyan használhatod motivációként.
• Törekedj az együttműködésre: Legyen szó baráti kapcsolatról, családról vagy munkakörnyezetről, keresd a lehetőséget, hogy te is hozzátegyél valamit a közös célokhoz. A „közösségi érzés” megszilárdulásával a saját lelki egyensúlyod is nő.
• Óvakodj a túlhajtott hiúságtól: A magabiztosság remek dolog, de ha túlzottan a saját fontosságod körül forogsz, akkor a másokkal való együttműködés lehetőségei elsorvadnak. Próbálj reális képet kialakítani magadról, és nyitott maradni mások szükségleteire is.
• Tedd fel magadnak a kérdést: „Mit adhatok a világnak?”: Ha mindig csak az érdekel, mit profitálsz egy helyzetből, könnyen beszűkül a gondolkodásod. A fejlődésedet nagyban elősegítheti, ha időnként megfordítod a perspektívát, és arra gondolsz, hogyan lehetsz hasznos a közösség, a család, a barátok számára.

„Az emberi lény számára önmaga megismerése és önmaga megváltoztatása a legnehezebb.”

Ez az Adlertől származó gondolat átvezet ahhoz a felismeréshez, hogy a valódi belső munka és fejlődés talán soha nem ér véget. Ugyanakkor minden apró lépés, amellyel őszintébben és szociálisabban élünk, közelebb vihet egy kiegyensúlyozottabb életstílushoz.

Adler mint gyakorlati gondolkodó

Habár a későbbi évtizedekben többen kritizálták, amiért nem támaszkodott annyira statisztikai, empirikus kutatásokra, Alfred Adler épp a gyakorlati szemléletének köszönhette jelentős befolyását. Arra buzdította az embereket, hogy nyíltan beszélgessenek a családi és iskolai nevelésről, a társadalmi különbségekről és az emberi kapcsolatok buktatóiról. A Wiener Volksinstitutban tartott előadásai is azt tükrözték, hogy széles tömegek számára akarta elérhetővé tenni a lélekről szóló tudást – ez pedig szokatlanul demokratikus és előremutató álláspont volt a pszichoanalízis korai történetében.

Nézetei azóta sem vesztettek relevanciájukból. Ma már széles körben elfogadott, hogy a nevelés, az iskolai oktatás és a munkahelyi környezet befolyásolja azt, miként formálódik az önbecsülésünk és a világképünk. Lehetünk nagyon okosak, de ha valahol mélyen azt hisszük, mindig is „kisebbek” vagyunk másoknál, akkor valószínű, hogy kifelé ezt vagy agresszív túlteljesítéssel, vagy önbizalomhiányos visszahúzódással kompenzáljuk. A mai coaching és szervezetfejlesztési programokban is jól működik az adleri szemlélet: megkeressük az egyén vagy a csapat „kisebbrendűségi érzését” (vagy épp rejtett gőgjét), és próbálunk egy új, reális és közösségi célokra épített jövőképet kialakítani.

Záró gondolatok

Alfred Adler olyan útra hív bennünket, ahol a személyes hatalom, a társadalmi felelősség és a jövő felé forduló célkövetés egységet alkothat. Míg Freud a tudattalan ösztönöket tekintette a viselkedés fő magyarázatának, Adler rávilágított arra, milyen fontos a társas közeg, amelybe belenövünk, és hogyan keressük – korai gyengeségeink ellenpontjaként – a helyünket a világban. Ahogy ő mondta, „az igazi géniusz nem a hiúságból ered”, hanem abból a késztetésből, hogy valami értékeset alkossunk a közösség számára.

Az élet önmagában nem csupán verseny vagy küzdelem a szűkös erőforrásokért, hanem együttműködés és közös fejlődés is lehet. Aki egyoldalúan csak a saját pozícióját erősíti, és semmibe veszi a közösségi normákat, az előbb-utóbb a társadalom „ellenségévé” válik – önmagát is megfosztva a kapcsolódás örömétől. Aki pedig képtelen a saját hangját megtalálni, annak a gyermekkorból gyökerező gyengeségeit kell jobban értenie és elfogadnia.

Ha felismered a benned élő kisebbrendűségi érzést vagy éppenséggel túlzott uralkodási vágyat, akkor az már az első lépés az egyensúly felé. Figyeld meg, hogyan reagálsz, amikor kihívás elé kerülsz vagy amikor valamilyen rangsorról, pozícióról, elismerésről van szó. Te magad is alakíthatod, hogy a lelki energiáid ne önsorsrontó és az életörömöt korlátozó formát öltsenek, hanem a közös értékteremtést támogassák. Ez az, amire Adler folyamatosan emlékeztet: minden válság vagy kisebbrendűségi érzés a növekedés felé vezető út is lehet, ha merünk őszinték lenni magunkhoz, és megtaláljuk azt a jövőképet, amely valóban előrevisz, nem pedig lerombol.

Legyünk tehát bátrak szembenézni önmagunkkal, és törekedjünk arra, hogy a társas kapcsolatainkban is a fejlődés lehetőségét lássuk. Egyensúlyra törekvő, közösségi érzéssel áthatott, mégis egészségesen önérvényesítő módon élni – ez az adleri eszme valódi lényege. És bár úgy tűnhet, a régi korok másfajta kérdésekkel szembesültek, valójában Adlert olvasva rádöbbenhetünk: az ember lelke évszázadok távlatában is rendkívül hasonló dilemmákkal küzd. A megoldás kulcsa pedig ma is az őszinteség, a közösségi érzés és a jövőbe vetett hit ötvözetében rejlik.