Bár az agyunk éjjel-nappal dolgozik, a legtöbben soha nem ülünk le tudatosan átgondolni, hogyan</i érdemes használnunk. A mindennapokban inkább a következményeket érezzük: belső monológokat, szorongást, konfliktusokat, halogatást, döntési bénultságot. Sok ember fejében időről időre ugyanazok a kérdések keringenek: miért viselkedik velem máshogy a főnök, mint a többiekkel; miért akadok össze újra és újra ugyanazzal a családtaggal; miért térek vissza azokhoz a döntési mintákhoz, amelyekről már bebizonyosodott, hogy nem működnek. Egy ponton túl ezek a kérdések nem segítenek, hanem elszívják az energiát. Ilyenkor lenne szükség arra, hogy ne a tartalmat boncolgassuk tovább („miért vagyok ilyen?”), hanem magát a gondolkodási folyamatot emeljük vizsgálati szintre. Erre kínál nagyon jó, strukturált keretet David Sumpter matematikus könyve, A gondolkodás négy módja, amely négy alapvető gondolkodási eszközkészletre bontja a racionális gondolkodást: statisztikai, interakciós, kaotikus és komplex gondolkodás.
A modern kognitív pszichológia és döntéselmélet egyébként régóta hangsúlyozza: nem „okos” és „buta” emberek vannak, hanem eltérő, részben tanult gondolkodási stílusok. Daniel Kahneman klasszikus műve, a Thinking, Fast and Slow (Gondolkodás, gyorsan és lassan) például két nagy működési módra bontja az elmét: egy gyors, intuitív rendszerre és egy lassabb, erőfeszítést igénylőre. A gond ott kezdődik, amikor a gyors, automatikus reakcióinkat összekeverjük a józan mérlegeléssel – és ezt még csak észre sem vesszük. A metakogníció, vagyis az a képesség, hogy „rá tudunk nézni” a saját gondolkodásunkra, ma már önálló kutatási terület: kutatások sorai igazolják, hogy azok az emberek, akik tudatosan figyelik és szabályozzák saját gondolkodási folyamataikat, jobb döntéseket hoznak, és ellenállóbbak a mindennapi stresszel szemben.
Ebben a cikkben azt mutatom meg, hogy Sumpter négy gondolkodási módja hogyan kapcsolható össze a modern pszichológiai tudással, és mindenekelőtt: hogyan tudja ezt egy átlagos, hétköznapi életet élő ember a gyakorlatban használni. Nem elméleti jegyzet következik, hanem egy olyan áttekintés, amely segít a saját dilemmáinkat újrafogalmazni. Nem kell matematikusnak lenni hozzá – elég, ha nyitottak vagyunk arra, hogy ne csak azt kérdezzük: „miért érzem ezt?”, hanem azt is: „milyen gondolkodási módot használok most, és van-e ennél jobb eszköz ugyanarra a problémára?”
Mit jelent az észszerű gondolkodás?
Ha a racionális gondolkodás szóba kerül, sokan egy hideg, érzelemmentes, „robotikus” állapotot képzelnek maguk elé. A kutatások alapján azonban egészen másról van szó. Racionálisan gondolkodni annyit jelent, hogy képesek vagyunk különválasztani az automatikus reakciókat a tudatos elemzéstől, felismerni a tipikus hibákat (kognitív torzításokat), és szükség esetén lassítani. Kahneman két rendszeres modellje éppen ezt mutatja meg: az első rendszer gyors, asszociatív, érzelmi; a második lassabb, logikus, számító. A baj nem az, hogy az első rendszer működik – nélküle nem jutnánk el a zebráig sem –, hanem az, hogy túl gyakran hagyjuk, hogy ez vigye a főszerepet olyan helyzetekben is, ahol a másodiknak kellene döntenie. Ilyen például, amikor egy egyszeri rossz élmény után „örökre” leírunk egy embert, egy munkahelyet vagy akár egy teljes szakmát, vagy amikor néhány hangos közösségi média-komment alapján ítélünk meg egy társadalmi csoportot.
A kognitív torzítások kutatása ma már nagyon részletes: tudjuk, hogy az emberek rendszerszerűen hibáznak valószínűségek becslésében, túlértékelik a friss és erősen érzelmi élményeket, és hajlamosak csak azokat az információkat észrevenni, amelyek megerősítik a korábbi véleményüket. Ezek nem „hibás embereket” jelentenek, hanem emberi agyat, amely eredetileg sokkal egyszerűbb, rövid távú túlélési feladatokra hangolódott. A modern világ – bonyolult pénzügyi termékekkel, információs túlterheléssel, algoritmusok által rendezett hírfalakkal – olyan gondolkodási szintet követel, amelyet szinte senki nem kapott meg az iskolában. Itt lép be az észszerű gondolkodás gyakorlati definíciója: képes vagyok-e felismerni, hogy melyik típusú gondolkodást érdemes elővenni egy adott problémára? Tudok-e statisztikailag gondolkodni, amikor számokról és kockázatról van szó; interakciós módba váltani, amikor emberekkel tárgyalok; elfogadni a kaotikus elemeket, amikor a dolgok nem tervezhetők; és komplex módon áttekinteni a saját életem történetét? A racionális gondolkodás ezért nem elsősorban „több IQ”, hanem gazdagabb gondolkodási repertoár és jobb önfigyelés.
David Sumpter négy gondolkodási módja
Sumpter négy gondolkodási módja nem személyiségtípusokat ír le, hanem módszereket. Az ötlet onnan ered, hogy a modern matematika és fizika komplex rendszereket vizsgál: olyan jelenségeket, ahol sok szereplő kölcsönhatása alakítja a nagy egészet (például ökoszisztémák, pénzügyi piacok, közlekedési hálózatok, társadalmi trendek). A könyv szerint a racionális gondolkodás négy nagy módszerre bontható: statisztikai gondolkodás (amikor adatokból, eloszlásokból és átlagokból következtetünk), interakciós gondolkodás (amikor a szereplők kölcsönhatásait, visszacsatolásait vizsgáljuk), kaotikus gondolkodás (amikor a kiszámíthatatlanság, érzékenység, véletlenszerűség szerepét próbáljuk megérteni), és komplex gondolkodás (amikor az egész rendszer szerkezetét, tömör leírását keressük). A négy mód közvetve Stephen Wolfram sejtautomata-osztályain alapul, de Sumpter ezt a matematikai keretet „lehozza a földre”: hétköznapi élethelyzeteken mutatja meg, hogy miben segít az adott gondolkodási mód.
Fontos hangsúlyozni: nem arról van szó, hogy valaki „statisztikai típus”, más pedig „interakciós típus”. Mind a négy mód bennünk van, és a különbség az, hogy mennyire tudatosan, mennyire rugalmasan tudunk köztük váltani. Aki például kizárólag interakciós módon gondolkodik, minden problémát emberi viszonyokra fordít le („ha ők normálisan viselkednének, minden rendben lenne”), és alulhasználja a statisztikai gondolkodást (nem nézi meg a tényeket, arányokat, trendeket). Aki viszont mereven statisztikai, hajlamos az emberi szempontokat figyelmen kívül hagyni („számok alapján rendben vagyunk, tehát ha valaki rosszul érzi magát, az az ő baja”). A hatékony gondolkodás ott kezdődik, ahol a négy mód nem egymás ellen, hanem egymást kiegészítve működik – és ehhez szükség van metakognitív szintre: tudnom kell, éppen melyik módban járok, és milyen másik mód segítene jobban.
Statisztikai gondolkodás a mindennapokban
A statisztikai gondolkodás lényege nem az, hogy képleteket írunk fel, hanem az, hogy mintázatokban és eloszlásokban gondolkodunk. A mindennapokban ez azt jelenti, hogy nem egyetlen példa alapján alkotunk végleges ítéletet, hanem megpróbáljuk megnézni, hogy hányszor, mikor és milyen körülmények között történt valami. A statisztikai gondolkodás egyik alapfogalma a bázisarány: mennyire gyakori jelenségről beszélünk. Sok félreértés onnan ered, hogy az emberek kis mintákból túl messzemenő következtetéseket vonnak le – a szakirodalom ezt a „kis számok törvényének” nevezi, és jól dokumentált jelenség, hogy az emberek hajlamosak a véletlen ingadozásokat is mély jelentéssel felruházni. Ha például két egymás utáni hónapban csökken a bevétel, sokan máris „válságról” beszélnek, pedig lehet, hogy csak szezonális hatásról vagy egy kampány átmeneti kifutásáról van szó.
Statisztikai gondolkodást használunk akkor is, amikor saját életünk kockázatait mérlegeljük: milyen valószínű, hogy egy döntés hosszú távon javítja az életminőségünket; mennyire extrém eseményre készülünk; mennyire támaszkodunk anekdotákra ahelyett, hogy trendeket néznénk. A gyakorlatban érdemes néhány nagyon egyszerű szokást bevezetni. Először: ha valamilyen következtetést egyetlen élményre alapozunk („egyszer próbáltam, nem működött”), álljunk meg, és tegyük fel a kérdést: hány adatpontunk van valójában. Másodszor: igyekezzünk számszerűsíteni azt, ami elsőre csak érzésnek tűnik („úgy érzem, minden nap veszekedünk” helyett: „az elmúlt két hétben hány valódi konfliktusunk volt?”). Harmadszor: különítsük el az átlagot a szélsőségektől – egy munkahely, egy kapcsolat vagy egy vállalkozás megítélésénél vegyük észre, hogy egy nagyon jó vagy nagyon rossz nap mennyire torzítja az összképet. A statisztikai gondolkodás nem „érzelemmentesítés”, hanem védelem a túlreagálás és a téves általánosítás ellen.
Interakciós gondolkodás: kapcsolatok, alku, együttműködés
Az interakciós gondolkodás azt vizsgálja, hogyan hatnak egymásra a szereplők: mit lép a másik, ha én így lépek; milyen visszacsatolások indulnak el a döntéseim nyomán; hogyan alakulnak ki stabil vagy éppen instabil mintázatok egy csoportban. A modern társadalomtudományban ezt írják le játékelmélettel, hálózati modellekkel, viselkedéstudománnyal. A mindennapi életben azonban elég annyit értenünk, hogy a legtöbb konfliktus nem „rossz emberek” és „jó emberek” harca, hanem egymást erősítő reakciók sorozata. Amikor valaki úgy érzi, hogy a főnöke igazságtalan vele, vagy a testvérével való kapcsolat állandóan feszült, érdemes interakciós módba váltani: hogyan járulok én hozzá a dinamikához; milyen üzenetet közvetít a saját viselkedésem; a másik fél számára milyen ösztönzők és félelmek jelennek meg.
Interakciós gondolkodásra van szükség tárgyaláskor, határhúzáskor, nevelési helyzetekben, pályaválasztási döntéseknél (mert ott is szereplők egész hálózatáról döntünk). Az egyik legnagyobb különbség az ösztönös reakció és az interakciós gondolkodás között az időtáv: ösztönösen egyetlen lépést nézünk („mit reagáljak most?”), interakciós módban viszont sorozatként gondolkodunk („ha ezt most mondom, valószínűleg mit fog lépni holnap; ha azt, akkor fél év múlva milyen viszonyban leszünk?”). Ezért van az, hogy ugyanaz a mondat – például egy kritika – teljesen más hatást vált ki attól függően, hogy egy biztonságos, hosszú távú kapcsolatba illeszkedik-e, vagy egy amúgy is feszült viszonyban hangzik el. Aki interakciós módot használ, kevésbé csúszik bele abba a hitbe, hogy „a többiek ilyenek”, és inkább azt kérdezi: milyen struktúra, milyen szabályok, milyen kommunikáció tartaná fenn a mindkét fél számára vállalható dinamikát. Kapcsolati konfliktusoknál gyakran ez az első előrelépés: nem annak a keresése, hogy kinek van igaza, hanem annak, hogy milyen új interakciós szabályrendszerre lenne szükségünk.
Kaotikus gondolkodás: együtt élni a kiszámíthatatlannal
A kaotikus gondolkodás első hallásra sokaknak kellemetlennek tűnik, mert a hétköznapi nyelvben a „káosz” szóhoz rendetlenség, szétesés, kontrollvesztés társul. A matematikában és a komplex rendszerek kutatásában azonban a káosz pontosan definiált fogalom: olyan dinamikákra utal, amelyek elvileg determinisztikusak, mégis rendkívül érzékenyek a kezdeti feltételekre, ezért hosszabb távon gyakorlatilag nem jelezhetők előre. Ilyen jelenségek a gazdasági ciklusok bizonyos elemei, az időjárás, vagy akár a társadalmi divatok terjedése. A mindennapi életünkben is rengeteg kaotikus elem van: egy új munkatárs belépése, egy váratlan egészségügyi esemény, egy politikai döntés, egy technológiai ugrás (például a mesterséges intelligencia elterjedése), amelyek alapjaiban rajzolhatják át a pályánkat. A kaotikus gondolkodás abban segít, hogy felismerjük: vannak területek, ahol az „abszolút kontroll” illúzió, és ahol a feladat nem az, hogy mindent uraljunk, hanem az, hogy értelmes korlátokat állítsunk magunknak, és rugalmasan reagáljunk.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy el kell tudnunk dönteni: mikor érdemes még több tervet, számítást, kontrollmechanizmust beépíteni, és mikor növeli inkább a szorongást, mint a biztonságot, ha mindent előre akarunk látni. Gondoljunk egy pályaváltásra vagy vállalkozásindításra: bizonyos szintig hasznos üzleti tervet készíteni, forgatókönyveket felrajzolni, de egy pont után már csak „sötétben számolunk”. A kaotikus gondolkodás egyik fontos üzenete, hogy ilyen helyzetekben a védőkorlátok (mekkora veszteséget vagyok hajlandó elviselni, mennyi idő alatt kell látnom valamilyen eredményt) sokkal többet jelentenek, mint a pontos előrejelzések. Aki ezt nem érti, az vagy bénultan vár, amíg „minden biztos nem lesz” (ami sosem jön el), vagy vakmerően ugrik úgy, hogy közben semmilyen határt nem húz. Sumpter könyve éppen abban segít, hogy felismerjük: egy bizonyos szintű bizonytalanság nem hibajel, hanem a valóság szerkezete. Ha ezt elfogadjuk, akkor a szorongás helyére fokozatosan kíváncsiság és kísérletezés kerülhet.
Komplex gondolkodás: saját életünk mint rendszer
A komplex gondolkodás abban különbözik az előző három módtól, hogy nem egy-egy problémára, hanem az egész rendszerre kérdez rá. Sumpter értelmezésében a komplexitás egy rendszer legrövidebb leírásának összetettségén múlik: minél nehezebb tömören összefoglalni, hogy „mi történik itt”, annál komplexebb a rendszer. A saját életünkre lefordítva ez azt jelenti, hogy a komplex gondolkodás arra késztet, hogy el tudjuk mesélni: milyen erővonalak, milyen környezeti tényezők, milyen belső mintázatok határozzák meg hosszú távon a döntéseinket. Nem részletek tucatjait gyűjtjük, hanem azt keressük, milyen rövid, de pontos leírás adja vissza a lényeget. Ha például valaki azt mondja: „engem mindig kihasználnak”, az egy nagyon rövid leírás, de nem pontos; ha viszont azt mondja: „nehéz nemet mondanom olyan helyzetekben, ahol félek attól, hogy elveszítem a kapcsolatot, ezért sokszor túlvállalom magam”, az már komplexebb, de közelebb visz a cselekvéshez.
Komplex gondolkodásra van szükség, amikor életpályát tervezünk, családi döntéseket hozunk, vagy amikor hosszabb távú lelki mintázatainkat próbáljuk megérteni. Itt nem elég statisztikát nézni (milyen gyakran fordul elő valami), és nem elég az interakciókra koncentrálni (ki mit mondott, ki mit tett). A komplex gondolkodás azt kéri, hogy kapcsoljuk össze a különböző idősíkokat (mit hozok a gyerekkoromból, hol tartok most, mit szeretnék tíz év múlva), a különböző szerepeket (munkavállaló, szülő, partner, barát), és a külső rendszereket (munkaerőpiac, lakhatási viszonyok, társadalmi elvárások). Ebből nem lesz „tökéletes terv”, de kirajzolódik néhány alapirány: mi az, amit semmiképp nem akarok feladni; miben vagyok rugalmas; mit tekinthetek kísérletnek. A komplex gondolkodás végső soron önismereti gyakorlat is: olyan kérdéseket tesz fel, amelyek nem csak a következő döntést érintik, hanem azt is, hogy milyen emberré szeretnénk válni.
Hogyan gondolkodnak a kiemelkedő szakemberek?
Sumpter több évtizeden át figyelte, hogyan dolgoznak a kiemelkedő tudósok és szakemberek, és fontos következtetésre jutott: nem arról van szó, hogy ők kevesebbet tévednek, vagy hogy mindig mindenben logikusabbak. A különbség inkább az, hogy sokkal tudatosabban választják meg, milyen gondolkodási módot használnak egy adott problémára, és hogy mennyire következetesen reflektálnak a saját hibáikra. A metakogníció – saját gondolkodásunk megfigyelése és szabályozása – a szakirodalom szerint is az egyik legerősebb tényező a tartós tanulási teljesítményben és szakmai fejlődésben. Azok a diákok, szakemberek, vezetők, akik rendszeresen felteszik maguknak a kérdést: „hogyan gondolkodom most erről a helyzetről, és működik-e ez a mód?”, gyorsabban tanulnak a hibáikból és kevésbé lesznek kiszolgáltatottak a pillanatnyi érzelmi állapotuknak.
A kiemelkedő szakemberek gondolkodásában közös, hogy rugalmasan váltanak a négy mód között. Egy kutatási kérdést először statisztikai nézőpontból vizsgálnak (milyen adatok állnak rendelkezésre, milyen eloszlások rajzolódnak ki), majd interakciós szempontból (milyen mechanizmusok, visszacsatolások működhetnek a háttérben), közben figyelembe veszik a kaotikus elemeket (hol törik el a modell előrejelző ereje), és végül komplex módon megfogalmazzák, hogy az egész jelenség hogyan írható le tömören. Szakmai pályán, vezetői szinten pontosan ugyanezt látom: azok sikeresek hosszú távon, akik nem egyféle gondolkodási stílusra esküsznek, hanem eszköztárban gondolkodnak.
„A gondolkodás fejlesztése nem extra luxus, hanem alapinfrastruktúra. Ha ezen spórolunk, minden döntésünk drágább lesz – pénzben, időben és lelki energiában is.” – Dajka Gábor
Gyakorlati alkalmazás: hogyan keretezzük át a hétköznapi dilemmákat?
Nézzünk meg néhány tipikus, sokak fejében visszatérő kérdést, és azt, hogy a négy gondolkodási mód hogyan alakíthatja át őket. Amikor valaki azon rágódik, hogy „miért bánik velem máshogy a főnök, mint a többiekkel?”, statisztikai módban felteheti a kérdést: hány konkrét helyzetre épül ez az érzés; mi történt pontosan; van-e ellenpélda; másoknál milyen mintázat látszik. Interakciós módban azt nézi: milyen jelzéseket küld ő maga, hogyan reagál a visszajelzésekre, milyen szabályok szerint működik az adott szervezet. Kaotikus módban felismerheti, hogy a szervezetben vannak olyan kiszámíthatatlan elemek (vezetőváltás, piaci sokk, szerkezeti átalakítás), amelyeket nem tud befolyásolni, ezért a szorongás helyett inkább a saját védőkorlátain érdemes gondolkodnia. Komplex módban pedig azt kérdezi: hosszú távon milyen szerepet akar ebben a rendszerben betölteni, milyen életet lát maga előtt, ha minden így marad.
Ugyanez igaz személyes kérdésekre is: „miért hozok újra és újra rossz döntéseket?”, „miért érzem magam kevésbé okosnak, mint a barátaim?”, „miért élem meg úgy, hogy a kollégáimat nem zavarja, ha nem dolgoznak rendesen?” Statisztikai módban elég kevés „hibás” döntésből is képesek vagyunk általános önítéletet gyártani („én mindig elrontom”), miközben valójában a döntéseink nagy része működőképes. Interakciós módban felmerülhet: milyen visszajelzéseket kapok másoktól, mennyire veszem figyelembe ezeket, mennyire kommunikálom a saját szükségleteimet. Kaotikus módban megkérdezhetjük: nem várok-e irreális mértékű kontrollt olyan területeken, ahol a bizonytalanság be van építve a rendszerbe (például párválasztás, vállalkozás, egészség). Komplex módban pedig az a kérdés, hogy az önmagamról alkotott történetem mennyire pontos: tényleg „mindig” ugyanaz történik, vagy csak a fájó epizódokat emelem ki. Amint áttérünk arról a szintről, hogy „velem valami baj van” arra, hogy „a gondolkodási módom jelenleg így működik”, máris kevesebb a bűntudat és több a mozgástér.
Magyar kontextus: mit tanulunk gondolkodásról, és mit nem?
A magyar oktatási rendszer és közbeszéd sajátossága, hogy a gondolkodásról ritkán beszélünk úgy, mint tanulható készségről. Tananyagról beszélünk, nem gondolkodási módról. A nemzetközi felmérések – például a metakognícióról, önszabályozott tanulásról szóló kutatások – rendre azt jelzik, hogy világszinten is hiányos az a képesség, hogy a diákok tudatosan tervezzék, kövessék és értékeljék saját gondolkodási folyamataikat; ez alól a magyar diákok sem jelentenek kivételt. A „jó tanuló” sokszor azt jelenti: jól reprodukálja a tananyagot, gyorsan számol, szépen ír. A statisztikai, interakciós, kaotikus és komplex gondolkodás viszont egészen más típusú gyakorlatokat kívánna: kérdésfeltevést, modellezést, hipotézisalkotást, visszatekintő elemzést.
A magyar kultúrában erős a fatalizmus és az önkritika – gyakran hallani, hogy „mi magyarok ilyenek vagyunk”, „itt semmi sem működik rendesen”. Ez a mondat tipikusan a statisztikai és komplex gondolkodás keverékének kudarca: kevés, negatív tapasztalatból túl tág, lemondó leírás születik. Közben a hétköznapokban rengeteg példa van arra, hogy egyéni és közösségi szinten is képesek vagyunk rugalmasan gondolkodni, alkalmazkodni, új rendszereket létrehozni – csak éppen ezeket ritkán nevezzük nevén, ritkán írjuk le módszerként. Ha a gondolkodás négy módját komolyan vesszük, akkor a magyar közegben különösen nagy jelentősége lenne annak, hogy már iskolás kortól kezdve beszéljünk arról, hogyan kell adatokhoz nyúlni; hogyan értelmezzük a konfliktusokat interakciós rendszerként; hogyan fogadjuk el a bizonytalanságot anélkül, hogy cinikussá válnánk; és hogyan fogalmazzuk meg saját életünk összetett történetét anélkül, hogy önsajnálatba csúsznánk.
Egyszerű gyakorlatok a gondolkodás négy módjának fejlesztésére
A gondolkodási módok fejlesztése nem elméleti projekt, hanem konkrét, rövid, napi gyakorlatokból álló folyamat. Nem kell hozzá külön időblokkot kijelölni; elég, ha néhány rutinszerű kérdést és szokást beépítünk a mindennapokba. Az alábbi lista nem teljes, de jól mutatja, hogyan lehet külön-külön edzeni a statisztikai, interakciós, kaotikus és komplex gondolkodást.
- Statisztikai gondolkodás
– Amikor valami nagyon zavar (például „sosem figyel rám a párom”), írjunk össze egy héten át minden olyan helyzetet, amikor ez tényleg megtörtént – és azt is, amikor mégis figyelt. már ez az egyszerű számlálás jelentősen korrigálhatja az érzékelésünket.
– Bármilyen döntésnél tegyük fel a kérdést: milyen gyakran fordult elő, hogy hasonló döntés jól vagy rosszul sült el másoknál; mit mondanak a tények, és mit mond a félelmünk.
– Ha cikket, posztot olvasunk, ami számokra hivatkozik, legalább egy kérdést tegyünk fel magunknak: mekkora volt a minta; ki gyűjtötte az adatot; mit jelent ez konkrétan az én helyzetemben. - Interakciós gondolkodás
– Konfliktus után ne csak azt kérdezzük: „mit rontott el a másik?”, hanem azt is: én mit tettem hozzá a spirálhoz; mit jelezhettem volna másképpen.
– Tárgyalás előtt írjuk le egy papírra: mit akarok én, mit gondolhat erről a másik fél, ő mitől fél és mit remél.
– Figyeljük meg egy héten át, hogyan változik mások viselkedése, ha egyetlen dolgon változtatunk (például következetesen visszakérdezünk, mielőtt véleményt mondunk). - Kaotikus gondolkodás
– Írjuk le, melyek azok az életterületek, ahol garantáltan jelen van a bizonytalanság (piac, egészség, politika, technológia). Mellé írjuk: ezeken a területeken mit tudok és mit nem tudok kontrollálni.
– Egy fontos döntésnél ne csak „legjobb eset–legrosszabb eset” forgatókönyvet írjunk, hanem azt is, hogy mekkora veszteséget bírok el, és mennyi időt adok magamnak kísérletezésre.
– Amikor valami váratlan történik, szokjunk hozzá egy egyszerű kérdéshez: „mi az, amit ebből most tanulni tudok, és mi az, amit egyszerűen el kell engednem.” - Komplex gondolkodás
– Próbáljuk meg egy bekezdésben leírni az életünk jelenlegi helyzetét úgy, hogy benne legyen munka, család, egészség, anyagiak. Ez a „rövid leírás” sokat elárul arról, mit tartunk lényegesnek.
– Kérdezzük meg magunktól: ha valaki egy év múlva elmesélné, mi történt velem, mit szeretném, hogy kiemeljen. Ez rámutat a hosszú távú irányokra.
– Válasszunk ki egy visszatérő problémát (például halogatás, túlvállalás, konfliktuskerülés), és rajzoljuk le „rendszerként”: mi váltja ki, milyen lépésekből áll, milyen következményei vannak. Már a rajzolás is komplex módba kapcsol.
Dajka Gábor business coach szerint
Ha a gondolkodás négy módját komolyan vesszük, felmerül a kellemetlen, de őszinte kérdés: kinek az érdeke, hogy ne gondolkodjunk így. A gyors, impulzív, fekete-fehér gondolkodás kiválóan kiszolgálja a rövid távú érzelmi reakciókra építő kommunikációt, reklámot, politikai üzeneteket. A statisztikai, interakciós, kaotikus és komplex gondolkodás viszont időt kér, kérdéseket tesz fel, árnyalja a képet. Az én tapasztalatom az, hogy aki elkezdi tudatosan fejleszteni a gondolkodásmódját, az előbb-utóbb kevésbé lesz manipulálható, és jobban tudja védeni a saját idejét, pénzét, érzelmi energiáját. Ez nem azt jelenti, hogy „többé nem hibázik”, hanem azt, hogy másképp hibázik: kevesebbet fizet ugyanazért a tanulási élményért.
Egy olyan világban, ahol a mesterséges intelligencia egyre több információt dolgoz fel helyettünk, különösen csábító azt hinni, hogy „majd az algoritmus gondolkodik”. Én ezzel szemben azt mondom: éppen most kell a legkomolyabban venni az emberi gondolkodás fejlesztését. Az AI rendszerek a múltbeli mintákból tanulnak, de nem vállalnak felelősséget a döntéseink következményeiért. A gondolkodás négy módja segít, hogy ne „átadjuk” az eszünket a gépeknek, hanem jobban kérdezzünk, jobban értelmezzük az eredményeket, és világosabban lássuk, mikor kell nemet mondani egy látszólag racionális, valójában azonban szűk modellre. Aki a saját életében elkezdi tudatosan használni a statisztikai, interakciós, kaotikus és komplex gondolkodást, az nem csak „hatékonyabb” lesz, hanem emberibb is: kevésbé ítélkező, reálisabb önmagával, tisztességesebb másokkal szemben. Végső soron ez az a szint, ahol a gondolkodás nemcsak problémákat old meg, hanem méltóságot ad.
Szakértő válaszol – GYIK
Miben más David Sumpter könyve a tipikus „önfejlesztő” kötetekhez képest?
Sumpter matematikusként indul ki a komplex rendszerek világából, és onnan vezet át a hétköznapi élethez. Nem „pozitív gondolkodásra” buzdít, hanem konkrét modelleket és gondolkodási kereteket mutat be. A könyvben végig jelen van az az üzenet, hogy nem kell lemondanunk a józan észről és az adatok tiszteletéről ahhoz, hogy az emberi kapcsolatok, érzelmek, életpálya-kérdések felé forduljunk. Emiatt jó átmenet azoknak is, akik tartanak a „pszichologizálástól”, de szeretnének tudatosabban gondolkodni a saját életükről.
Mi van, ha „nem vagyok jó matekból” – akkor a statisztikai gondolkodás nekem nem való?
A statisztikai gondolkodás hétköznapi szinten nem bonyolult számításokról szól. Arról szól, hogy hány példára építjük az ítéletünket; vesszük-e a fáradságot, hogy megszámoljuk, milyen gyakran fordul elő valami; észrevesszük-e, hogy egyetlen extrém eset nem azonos a tipikus helyzettel. Ehhez nem kell integrált számolni. Elég, ha megszokjuk, hogy legalább fejben rövid „mini-statisztikát” készítünk: hány nap, hány eset, hány ember. Tapasztalatom szerint sok, önmagát „nem matekosnak” tartó ember nagyon jó statisztikai gondolkodásra képes, ha a saját életéről van szó – csak ne nevezzük matematikának, hanem nevezzük józanságnak.
Lehet-e középkorúan vagy idősebb korban érdemben változtatni a gondolkodásmódon?
Igen. A kutatások szerint a metakognitív készségek – vagyis az, hogy hogyan figyeljük és szabályozzuk a gondolkodásunkat – még felnőtt korban is jól fejleszthetők, és a tanulási teljesítményre jelentős hatást gyakorolnak. Nem arról van szó, hogy „új agyat” építünk, hanem arról, hogy új kérdéseket teszünk fel magunknak, és új szokásokat alakítunk ki. Ha valaki negyven-ötvenévesen kezdi el tudatosan figyelni, milyen gondolkodási módokat használ, és bevezet néhány egyszerű gyakorlatot (például heti visszatekintést, döntési naplót, konfliktuselemzést), már néhány hónap alatt érezhető változásokat tapasztalhat a döntéseiben és a kapcsolataiban.
Tényleg ilyen irracionálisak a magyarok, vagy csak szeretjük ostorozni magunkat?
A nemzetközi kutatások azt mutatják, hogy a kognitív torzítások, gondolkodási hibák mindenkire jellemzőek – nemzeti hovatartozástól függetlenül. A „mi magyarok ilyenek vagyunk” típusú mondatok sokszor inkább kulturális narratívák, mint valós, adatolt különbségek. Ami sajátos, az a közeg: a történelmi tapasztalatok, az intézményi bizalom szintje, az oktatási rendszer szerkezete. Ezek mind befolyásolják, mennyire merjük használni a statisztikai, interakciós, kaotikus és komplex gondolkodást. A jó hír az, hogy egyéni szinten nagyon sokat lehet tenni: aki a saját életében elkezdi gyakorolni ezeket a módokat, az már kilép ebből a fatalista keretből, függetlenül attól, hogy a környezete mit ismétel magáról.
Hogyan kapcsolódik mindez a mentális jólléthez, szorongáshoz, önértékeléshez?
A tapasztalatom szerint a krónikus szorongás és az önértékelési problémák jelentős része „elakadt gondolkodásmódokhoz” kapcsolódik: túl sok az önmarcangoló, tartalmi kérdés („miért vagyok ilyen?”), és túl kevés azokra a kérdésekre fordított figyelem, amelyek a gondolkodás módját érintik („miért pont így gondolkodom erről?”). Amikor valaki elkezdi statisztikai, interakciós, kaotikus és komplex módon is megvizsgálni ugyanazt a problémát, gyakran már a kérdésfeltevés megváltozása csökkenti a szorongást. Nem varázslatról van szó, hanem arról, hogy több fogódzónk lesz, több lehetséges lépés jelenik meg. Ez önmagában erősíti az önhatékonyság érzését, ami a mentális jóllét egyik alapvető építőköve.
Ajánlott magyar videók/podcastok
Aki szeretne tovább gondolkodni arról, hogyan lehet tudatosabbá tenni a saját gondolkodási folyamatait, annak érdemes megnéznie Dr. Szivák Judit előadását a reflektív gondolkodás stratégiai modelljéről. Bár az oktatás oldaláról közelít, nagyon jól érthetővé teszi, mit jelent, amikor valaki nemcsak cselekszik, hanem közben figyeli is, hogyan gondolkodik.
