Miért érdekes Eric Berne és az Emberi játszmák?

Ha valaha is érezted azt, hogy láthatatlan erők mozgatnak egy beszélgetésben vagy épp megmagyarázhatatlan feszültség bujkál két ember között, akkor Eric Berne gondolatai érdekesek lehetnek számodra. Ő az a pszichiáter, akinek a nevéhez kötődik a tranzakcióanalízis (TA) elmélete, valamint az a népszerű mű, amely magyarul „Emberi játszmák” címen vált ismertté. A könyv először 1964-ben látott napvilágot, és új irányt hozott a pszichológiai ismeretterjesztésben. Eljutott egy szélesebb közönséghez, olyanokhoz is, akik nem feltétlenül szakmabeliek. De miért lett ez annyira népszerű? Azért, mert világosan és közérthetően magyarázza el azt a sokszor bonyolult folyamatot, ahogy az emberek – gyakran tudattalanul – manipulatív vagy rejtett célú játszmákat játszanak a mindennapi életben.

Ami igazán különlegessé teszi Berne tanítását, az az egyszerű, mégis rávilágító fogalomkészlet. Az emberi lélek bonyolultságát úgy tette közérthetővé, hogy három én-állapotból (Szülő, Felnőtt, Gyermek) kiindulva vizsgálta a viselkedést, és szinte mindenki megérezhette: „Ez rólam is szól!” Az „Emberi játszmák” nemcsak a tudományos szférában, hanem a hétköznapokban is alkalmazható szempontrendszert adott: mi is van mögötte, amikor valaki folyton „drámai” jeleneteket produkál, amikor valaki haragot vagy neheztelést táplál, vagy amikor valaki folyton ugyanabba a helyzetbe keveredik?

Az alábbiakban bemutatom, miben rejlik Eric Berne gondolatainak időtálló ereje. Áttekintjük a tranzakcióanalízis fő sarokpontjait, valamint azt, hogy a legismertebb „játszmákat” miként lehet felismerni a saját életedben. Olvass tovább, ha szeretnéd tudni, hogyan lépj ki a fölösleges konfliktusok és játszmák ördögi köréből.

Tranzakcióanalízis röviden: a „simogatások” és az emberi kapcsolatok mozgatórugói

Eric Berne elmélete szerint az emberek valójában érzelmi „simogatásokra” vágynak a másikkal való kapcsolatban. Nem csak a csecsemőknek van szükségük tényleges fizikai érintésre, hanem a felnőttek is sóvárognak bizonyos fajta elismerésre, pozitív reakcióra vagy akár figyelemre. Ha ezeket a simogatásokat nem tudjuk megkapni, akkor gyakran beérjük valamivel, ami kevésbé építő: a konfliktusokat, vitákat, sőt akár a lenéző, lekicsinylő reakciókat is „simogatásként” éljük meg – hiszen az is valamilyen formája a figyelemnek.

Innen ered a tranzakcióanalízis elnevezés is: egy-egy interakció során tranzakciók mennek végbe, melyekben az egyik ember valamiféle érzelmi vagy kommunikációs jelzést ad, a másik pedig reagál rá. E két mozzanat közti oda-vissza folyamatot nevezhetjük tranzakciónak. Berne úgy látta, hogy az emberi kapcsolatokat hosszú távon ezek a tranzakciók és a belőlük fakadó minták formálják. S ha egy-egy kapcsolatban folyton ugyanazt a forgatókönyvet játsszuk, akkor érdemes megnézni, mi rejlik e repetitív viselkedés hátterében.

Ezen a ponton kap szerepet a „játszma” fogalma. Egy játszma valójában egy olyan visszatérő tranzakciós mintázat, amelynél rejtett célok, előnyök vagy menekülési útvonalak motiválják a résztvevőket. Olyan, mint egy stratégiai játék, amelynek fix forgatókönyve van, és a végén valaki érzelmi „nyereséget” szerez. Ez a nyereség lehet pozitív vagy negatív, például sajnálat, fölény, igazolva lenni, dicséret, vagy épp a másik hibáztatása – a lényeg, hogy az alany ezzel fenntarthatja a saját belső drámáját.

A három én-állapot: Szülő, Felnőtt és Gyermek

A tranzakcióanalízis központi eleme a személyiség három én-állapota, amelyek ugyanannak az embernek a „rész-énjei”. Noha Berne sok ponton támaszkodott a freudi analízisre, új módon csoportosította a belső folyamatokat:

• Szülő: Ez az az én-rész, amely a gondoskodó, védelmező vagy épp szigorú, utasító működést jeleníti meg. A Szülői én-állapotot a saját szüleinktől és a környező felnőttektől tanult minták alakítják ki. Felismerhető arról, hogy „megmondó”, „ítélkező” vagy épp túlféltő, parancsolgató.
• Felnőtt: A racionális, reális mérlegelés és a logikus gondolkodás szintje. Ebben az állapotban a jelenre fókuszálunk, a tényszerű információkat mérlegeljük, és a lehető legobjektívebb döntést hozzuk. A Felnőtt én az „itt és most”-ból indul ki, mellőzve a korábbi beidegződéseket.
• Gyermek: Ez magában foglalja mindazokat az érzelmeket, ösztönös reakciókat és viselkedésmintákat, amelyek gyerekkorban alakultak ki. Lehet spontán, kreatív és bájos, de lehet sértődékeny, dacos vagy manipulatív is. A Gyermek én-állapot sokszor felerősödik, amikor „gyermeki” módon szeretnénk figyelmet vagy megoldást kikövetelni.

Ha megfigyeled a saját kommunikációdat, észreveheted, hogy néha a Szülő szólal meg belőled („Hányszor mondjam még, hogy ne tedd így?”), máskor a Felnőtt („Várjunk egy pillanatra, nézzük meg a tényeinket!”), olykor pedig a Gyermek („Nem akarom, mert nekem rossz!”). A lényeg: az emberi tranzakciók során mindig valamelyik én-állapot veszi át az irányítást.

Miért folyamodunk játszmákhoz?

Az „Emberi játszmák” alapállítása, hogy a játszmák valójában pótcselekvések a valódi intimitás és őszinte kapcsolódás helyett. Berne szerint biológiai igényünk, hogy „simogatásokat” kapjunk, de sokan, félve a sebezhetőségtől vagy a visszautasítástól, rejtett formában próbálják ezeket megszerezni. Egy játszma mindig kielégít valamilyen rejtett szükségletet, legyen az figyelem, elismerés, fölény vagy épp a felelősség hárítása.

A „játszma” szó hallatán elsőre talán ártatlan időtöltésre gondolnánk, de valójában ezek az interakciók gyakran feszültséggel, manipulációval és olykor szenvedéssel járnak. Gondolj arra a munkahelyi kollégára, aki egy problémát mindig panaszkodva dob be, de minden megoldási javaslatra azt feleli: „Hát, igen, de…” – megkeresi a kifogást, miért nem fog menni. Vagy arra a házastársra, aki folyton a másikra hárítja a felelősséget, mondván: „Ha te nem lennél ilyen, én már megvalósítottam volna az álmaimat.” Ilyenkor a látszatkonfliktus valójában egy rejtett hasznot (érzelmi nyereséget) biztosít.

Ez a rejtett motiváció lehet nagyon is emberi: a sajnálat kivívása, az önigazolás, a felelősség elhárítása vagy épp a felsőbbségérzet. Berne lényegi üzenete, hogy a játszmák végtelenül változatosak és cselesek lehetnek, de mind ugyanazt a célt szolgálják: segítsenek elkerülni a valódi, egyenes és őszinte kommunikációt, amely sebezhetővé tenne bennünket.

Gyakori emberi játszmák: néhány ismert példa

A könyv legérdekesebb része, amikor Berne sorra veszi a mindennapi életben fellelhető játszmákat, és megmutatja, mi a rejtett dinamika. Bár végtelen a variációk száma, mégis találkozhatunk olyan visszatérő helyzetekkel, amelyekben talán magunkra ismerünk.

• „Ha te nem lennél…” Házasságban vagy párkapcsolatban igen gyakori. Egyik fél a másikat okolja, amiért nem teljesítette be a saját vágyait vagy céljait. Például: „Ha nem te lennél ilyen visszahúzódó, én már régen színiiskolába jártam volna.” A rejtett nyereség itt az, hogy nem kell szembenézni saját korlátainkkal vagy félelmeinkkel. Sokszor kiderül, hogy a korlátozott fél maga is retteg mondjuk a kudarctól, de ráfogja a párjára, hogy miatta „nem sikerülhetett”.
• „Hát igen, de…” Itt az illető egy problémát vet fel, a környezete megoldási javaslatokat ad, de ő mindegyikre talál kifogást. A „probléma” valójában ürügy, hogy a személy Gyermekként együttérzést csikarjon ki vagy fenntarthassa a panaszkodás jogát. A többiek pedig a „bölcs Szülő” szerepében kínálják a tanácsaikat. Így mindannyian simogatásokat adnak és kapnak: a panaszos megkapja a sajnálatot, a tanácsadók meg a felsőbbrendűség érzését.
• „Faláb” Ez a játszma arról szól, hogy valaki egy hátrányra, betegségre vagy régi traumára hivatkozva teszi le a felelősséget. Például: „Mit vársz egy olyan embertől, aki már elvált, akit elhagyott az apja, vagy akinek rémes gyerekkora volt?” Ez felmenti őt a változás vagy a nehéz döntések meghozatala alól. A nyereség az, hogy nem kell a saját erőfeszítéseivel jobbá tennie a helyzetét, miközben a környezetből együttérzést kaphat.

Természetesen vannak pozitívabb kimenetelű játszmák is, sőt Berne szerint léteznek úgynevezett „jó” játszmák, amelyek kevésbé mérgezőek és néha akár építő jellegűek is. Viszont fontos tudni, hogy még ezek is sokszor megkerülik a direkt, őszinte közlést, és rituálék vagy szokásos szerepjátékok formájában jelennek meg.

Hogyan ismerd fel és hagyd abba a játszmázást?

Ha szeretnéd elkerülni a fölösleges konfliktusokat, érdemes felismerni, amikor te magad vagy a partnered, munkatársad, barátod játszmát indít. Mik a jelei? Például amikor egy beszélgetés elkezd feltűnően ismételni egy régi forgatókönyvet, és egyikőtök sem hajlandó kimozdulni a megszokott reagálásból. Vagy amikor minden konstruktív próbálkozás valahogy hiábavalóvá válik, és a vita (vagy sérelem) végkimenetele előre eldőlni látszik.

Az első lépés a tudatosítás. Kérdezd meg magadtól: „Tényleg őszinte vagyok, vagy valami hátsó szándékom van ezzel a megnyilvánulással?”; „Mit akarok elérni ezzel a beszélgetéssel valójában?”; „Vajon az a célom, hogy megoldást találjunk, vagy csupán arra vágyom, hogy igazam legyen / sajnáljanak / fölénybe kerülhessek?”

Ha észreveszed, hogy játszma bontakozik ki, próbálj Felnőtt módon reagálni. A Felnőtt én-állapotban törekszel a tényekre, a jelen idejű megoldásokra. Nem akarsz a másik „Szülő” vagy „Gyermek” manipulációjába beszállni, hanem higgadtan kérdezel, egyértelműen megfogalmazod az álláspontodat vagy igényedet. Ha a másik fél folyamatosan visszahúz a „játszma” forgatókönyvébe, jelezd neki, hogy te másfajta beszélgetést szeretnél, vagy tisztázd, mi a célotok.

Például: ha valaki folyton panaszkodik, de nem fogad el semmilyen megoldást, akkor hívhatod őt a felelősségvállalásra: „Látom, nehéz helyzetben vagy. Szeretnéd, hogy közösen megoldást keressünk, vagy csak meg szeretnéd osztani az érzéseidet?” Ez egy segítő, mégis határt szabó Felnőtt reakció, ami kiránthatja a másik embert a Gyermek–Szülő játszmából.

Mi történik, ha valaki nem tud leszokni a játszmákról?

Berne kifejezetten figyelmeztet, hogy a folytonos játszmázás akár önpusztítóvá is válhat. Minél mélyebben beleragad valaki ebbe a működésmódba, annál inkább hajlamos lesz minden interakciót játszmaként értelmezni, és mindig rejtett szándékokat keres a másikban. Ez a folyamatos paranoid attitűd hosszú távon akár pszichés zavarokhoz is vezethet, hiszen az egyén már nem képes elhinni, hogy létezhet őszinteség, nyílt kommunikáció vagy feltétel nélküli jóindulat.

Az ilyen ember gyakran magányosnak érzi magát, mert miközben állandóan játszik, valójában soha nem kerül valódi közelségbe senkivel. Mindig falakat emel, játszmákba kényszeríti a partnerét. Ha ez a hozzáállás dominál, a barátok, rokonok, munkatársak egy idő után elfordulhatnak, vagy ők is belecsúsznak ugyanabba a játszmázó mintába. Ez végső soron romboló minden fél számára.

Tranzakcióanalízis a hétköznapi életben és a munkahelyen

Érdemes hangsúlyozni, hogy Berne gondolatai nemcsak a párkapcsolatokra vagy a családi életre érvényesek. A munkahelyen is számtalan játszmát látunk, például:

• A passzív agresszor: Valaki soha nem mondja ki a kritikáját vagy a problémáját nyíltan, de apró szurkálódásokkal, látszólagos feledékenységekkel, késésekkel szabotálja a közös munkát.
• Az örök panaszos: Akármi történik a cégnél, ő mindig áldozatként jelenik meg, folyton kifogásokat keres és elvárja, hogy mások gondolják ki, mit tegyen. A nyeresége az, hogy kap egy kis figyelmet, sajnálatot, és mentesül a tettek felelősségétől.
• Az „értem haragszol meg, nem ellenem” játék: Valaki úgy viselkedik, hogy körülötte feszült lesz a légkör, és amikor a többiek próbálnak rendet rakni, felháborodottan visszavág: „Csak segíteni próbálok, ti miért vagytok ilyen ellenségesek?” Ebben az esetben is rejtett cél, hogy a munkatársakra háruljon a bűntudat.

A tranzakcióanalízis azonban segíthet felismerni, hogy mikor csúszunk bele ezekbe a mintákba, és átalakíthatja a csapaton belüli kommunikációt. Ha sikerül minél többször a Felnőtt–Felnőtt szintre hozni a beszélgetéseket, az nyíltabbá és gördülékenyebbé teszi az együttműködést. Persze ehhez időre és némi önreflexióra van szükség, hiszen nem elég a többieket „szidni” a játszmáik miatt, nekünk is ki kell lépnünk belőle.

Eric Berne öröksége és a pop-pszichológia

Amikor az „Emberi játszmák” megjelent, gyorsan siker lett, mert kilépett a szigorúan vett szakmai körökből, és egy közérthető, szórakoztató formában tárta fel a társas érintkezés mélylélektani dinamikáit. Sok mai önsegítő könyv tulajdonképpen Berne nyomdokain halad: egyszerű modellekkel segít megérteni, miért van annyi félreértés, dráma és kifogás a mindennapi párbeszédekben.

Persze a szakma részéről érkeztek kritikus hangok is, mondván, hogy a könyv túl leegyszerűsítő. Berne írása valóban anekdotikus példákkal, rövid, leíró jellegű fejezetekkel dolgozik, nem törekszik minden esetet kimerítően tudományos szempontból elemezni. De épp ez a nyitottság tette vonzóvá a széles olvasóközönség számára. Aki mélyebb, klinikai pszichológiai alapokkal akarja alátámasztani, az tovább mehet a tranzakcióanalízis szakirodalmában, de a legtöbb embernek már maga az „Emberi játszmák” elég segítséget nyújt, hogy tudatosítsa a saját mindennapi interakcióit.

Az is nagy erénye Berne munkásságának, hogy a játszmákról nem mint rosszindulatú cselszövésekről beszél, hanem mint gyakran ösztönös mechanizmusokról. Az emberek többsége nem akar ártani a másiknak, de a lelki szükségletek vagy a félelmek miatt mégis bonyolult útvesztőket teremt, ahelyett, hogy egyszerűen kimondaná: „Figyelj, nekem most támogatásra lenne szükségem” vagy „Bizonytalan vagyok, kérlek, erősíts meg!”

Lehetséges-e játékmentes élet?

Van, aki azt gondolja, hogy teljesen ki lehet irtani a játszmákat, és onnantól kezdve mindenkivel őszintén, barátságosan, álarcok nélkül tudunk létezni. Berne ezzel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy mindannyian felnövünk valamilyen család, kultúra és társadalmi közeg befolyása alatt, így a játszmák szinte elkerülhetetlenül belénk rögzülnek. Az azonban nem mindegy, milyen gyakran és milyen intenzitással játsszuk őket, és van-e lehetőségünk tudatosan kezelni a helyzetet.

Lehetséges fejlődni és csökkenteni a manipulációt, passzív agressziót vagy rejtett agressziót a kapcsolatainkban. A tranzakcióanalízis egyik célja éppen az, hogy az ember együttesen tudjon működni a partnereivel, munkatársaival, barátaival, anélkül, hogy állandó szerepjátékba kényszerülne. Amikor valaki megtanulja felismerni és letenni a játszmáit, akkor valódi szabadsághoz és felszabadultsághoz juthat: szabad lesz abban, hogy a Gyermek jegyeit kreativitásra és örömre használja, hogy a Szülői attitűdöt valóban gondoskodásra, és hogy a Felnőtti énjével racionálisan döntsön.

Nem arról van szó tehát, hogy a játszmákat bűn elkövetni. Inkább megérteni érdemes a működésüket, hogy tudatos döntésekkel ki tudjunk lépni belőlük, amikor nem szolgálják a boldogságunkat.

Gyakorlati tippek, hogy kevesebb játszmát vonz az életed

1. Ismerd fel a mintázatokat!
   Ha valaki mindig ugyanazt a panaszt hozza elő, és soha nem halad semerre, gyanakodhatsz rá, hogy „Hát igen, de…” játszmáról lehet szó. Ha úgy érzed, folyton téged okolnak valamiért, amit a másik nem valósít meg, lehet, hogy a „Ha te nem lennél…” lépett működésbe.
2. Kérdezz tisztázó módon!
   A játszmákat gyakran az tartja fenn, hogy nem vagyunk hajlandók tiszta kérdéseket feltenni. Kérdezd meg bátran: „Mit szeretnél, hogy tegyek ebben a helyzetben?” vagy „Hogyan tudunk valóban segíteni?” Ezzel kikényszerítheted a Felnőtt reakciót.
3. Állj ellen a szerepeknek!
   Nehéz helyzet: ha valaki a „Szülő” szerepbe akar kényszeríteni, hogy te gondoskodj róla, vagy épp te akarsz „Gyermekként” viselkedni. Ha felnőtt kommunikációt szeretnél, maradj higgadt, és igyekezz a tényekről beszélni, ne a személyekről.
4. Nézz szembe a saját félelmeiddel!
   Sok játszma mögött valamilyen elfojtott félelem húzódik: félelem a kudarctól, a visszautasítástól, a felelősségvállalástól. Ha felismered, hogy például azért vagy dühös a partneredre, mert könnyebb őt hibáztatni, mint bevallani, hogy magadtól félsz a saját álmaidtól, máris megkezdted a kilépést a játszma forgatókönyvéből.
5. Légy őszinte a szükségleteiddel kapcsolatban!
   Ha támogatásra vágysz, mondd ki nyíltan, ahelyett, hogy manipulálnád a másikat, hogy kitalálja, mire van szükséged. Ha indulatos vagy, próbáld megfogalmazni, miért. Ez ijesztő lehet, de a hosszú távú kapcsolatokban sokkal kifizetődőbb, mint a rejtett játszmák fenntartása.

Milyen szemléletet vehetünk át Bernétől a mindennapokban?

Berne a könyvében hangsúlyozza, hogy a játszmákat részben azért is tanuljuk meg, mert megoldást nyújtanak bizonyos élethelyzetekre. A játszma révén kapunk figyelmet, megkönnyebbülést, vagy egyszerűen keretet adunk a kommunikációnak. Számára az új kezdet abban rejlik, hogy tudatosítsuk e mintákat és alternatívát találjunk rájuk.

A tudatosság első lépése: ha észreveszed, hogy változtatni szeretnél, már nem vagy tehetetlen. Eldöntheted, hogy legközelebb – bármennyire is nehéz vagy kényelmetlen – nem játszod tovább azt a szerepet, amit megszoktál. Persze a környezetet is meglepheted ezzel. Lehet, hogy furcsán néznek rád, amikor nem veszel részt a „szokásos” vitákban. De ha kitartasz, idővel kialakíthatsz egy őszintébb, barátságosabb légkört magad körül, ami valódi intimitást enged meg.

Nagyon sokaknak már az is felszabadító felismerés, hogy az élet nem szükségszerűen egy véget nem érő harc vagy rejtett érdekek játszmája. Felnőttként képesek vagyunk dönteni arról, hogy mit akarunk kifejezni, mit akarunk mondani, és milyen lépéseket teszünk. Ez a tranzakcióanalízis egyik leghasznosabb üzenete: az ember nem csupán passzív elszenvedője a gyerekkori beidegződéseknek, hanem választhatja a tudatosság és a változtatás útját.

Záró gondolatok: Eric Berne és a játékmentesebb létezés lehetősége

Összességében az „Emberi játszmák” ma is friss és aktuális. Több évtizeddel a megjelenése után is rengetegen ismernek magukra a leírt példákban. Lehet, hogy más szavakkal, más kulisszák között játsszuk a játszmákat, de a lényeg nem változott. Ugyanúgy érezzük a kényszert a védekezésre, a manipulációra vagy a sértett lelkünk takargatására, mint korábban. A tranzakcióanalízis segít abban, hogy ezt ne szégyenként vagy „gonoszságként” fogjuk fel, hanem olyan tanult mintaként, amin dolgozhatunk.

Ha sikerül kilépned a játszmák köréből, akkor sokkal nyugodtabb, felszabadultabb viszonyod lehet a környezeteddel. Több energiát fordíthatsz a valódi problémák megoldására, a valódi célok elérésére, és nem sikkadsz el apró, rejtett harcokban. Ezen az úton érdemes szem előtt tartani, hogy a játszma megszüntetése nem feltétlenül egyik napról a másikra történik. Lehet, hogy számos próbálkozásod lesz, hogy a Felnőtt énedet előtérbe helyezd, de olykor visszaesel a „Gyermek” vagy „Szülő” reaktív mintáiba. Ez része a folyamatnak. A lényeg az, hogy tudatos maradj, folyamatosan fejleszd az önismeretedet, és ne feledd: van választásod.

Eric Berne nagy öröksége, hogy rámutatott: az emberek közti tranzakciók legtöbbször jól bejáratott forgatókönyv szerint zajlanak, de e forgatókönyv átírható. Nem kell mindenáron játszmáznunk, hogy figyelmet vagy elismerést kapjunk. Merjünk közvetlenek, nyitottak és bevállalósak lenni az érzelmeinkkel és vágyainkkal kapcsolatban. Így nemcsak a kapcsolódásaink minősége javulhat, hanem önmagunkhoz is őszintébbek lehetünk.

„Ha jobban tudatosul bennünk az én három szintje, visszakerülhetünk egy olyan állapotba, amelyben jobban érezzük magunkat a bőrünkben.”

Ezzel a mondattal Eric Berne lényege megragadható: a játszmáink gyakran a megrekedt Gyermek és a merev Szülő küzdelme miatt alakulnak ki, a Felnőtt érettsége pedig háttérbe szorul. Ha azonban tudatosan fejlesztjük a Felnőtt működésünket, és merjük elengedni a páncélként használt játszmákat, sokkal kreatívabbá, rugalmasabbá és szabadabbá válhatunk. Ez az út nem mindig könnyű, de mindenképpen felszabadítóbb, mint a folytonos rejtett küzdelmek és drámák labirintusában bolyongani.

Táblázat: A három én-állapot jellemzői

Összefoglaló

Eric Berne „Emberi játszmák” című művének központi üzenete az, hogy az emberek nem feltétlenül azért viselkednek furcsán vagy bántóan egymással, mert gonoszságból tennék. Sokkal inkább az történik, hogy a gyermekkori beidegződések, a társadalmi elvárások és a saját lelki félelmeink rejtett, rituális mintákat (játszmákat) alakítanak ki. Ezekben a játszmákban mindannyian lépünk, és gyakran nyereséghez jutunk belőlük: figyelmet, sajnálatot, fölényt, önigazolást vagy éppen bűnbakképzést.

Megoldásként Berne a tranzakcióanalízis kereteit ajánlja: ha átlátjuk a Szülő, Felnőtt és Gyermek én-állapotok váltakozását, akkor kiszállhatunk a játszmázásból. A tudatosság és a felelősségvállalás kulcs: ha képesek vagyunk a Felnőtt énből kommunikálni, átláthatóvá tenni a céljainkat, és vállalni az érzelmeinket, akkor csökken a rejtett manipuláció. Nem lesz szükségünk a „Ha te nem lennél…”, „Hát igen, de…” vagy a „Faláb” típusú játszmákra.

Eközben nem kell feláldoznunk a kreatív Gyermek élményét sem, hiszen az adja a spontaneitást és az örömet. A lényeg, hogy a Gyermek ne manipulációra, hanem építő kalandokra és kíváncsiságra legyen használva, a Szülő pedig valódi gondoskodást és pozitív kereteket nyújtson, ne csupán kényszerítő szabályokat. Így találhatjuk meg az egyensúlyt, amelyben a játszmák helyett valódi emberi kapcsolódások, szeretetteljes és őszinte interakciók kaphatnak teret.

Ha bármikor azt érzed, hogy a saját életed tele van rejtett konfliktusokkal vagy ugyanabba a „csapdába” esel másokkal, gondolj Eric Berne felismeréseire. Lehet, hogy éppen egy jól körülírható játszma forgatókönyvét játszod újra és újra – és az is lehet, hogy a kulcs a saját kezedben van a kilépéshez.